Eötvös József: Magyar írók és államférfiak : Eötvös József emlékbeszédei (1868)

Emlékbeszédek: Gróf Széchenyi István

GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN. 125 s e nemzet, mely a harcz mezején egykor dicsőséget aratott, a békés ipar s a tudományok körében nevet nem szerzett magának: nem ugyanazon nép-e ez, mely e hazát szerzé s föntartotta? mely századokig küzdött a legszentebb ügyért, s miután legyőzetett, ellenének rabja lett, de szolgája soha; — mely daczára azon válaszfalaknak, melyeket a törvény közötte fölállított, nemzeti egységének érzetét mindeddig nem vesztette el; mely nádfedelek alatt lakik, durva köntösben jár, s az élet kényelmeit nem ismeri, de nélkülözései között emelt fővel tekint körül, mert tudja, hogy ha semmi egyebe nem lenne — hazája van, — egy egész ország, melyért halni kész; és mely századokig élhetett oly alkotmány alatt, mely a nemesnek mindent engedett s a jobbágyot csaknem oltalom nélkül hagyá, a nélkül, hogy amaz zsarnokká válnék vagy ez emberi méltóságáról megfeledkezett volna, mert Isten úgy rendelé, hogy e nép sem zsarnok, sem szolga, hanem szabad legyen. Hisz e földnek csak munka, a nemzetnek csak akarat kell, hogy felviruljanak, s alkotmányunk által, bármik annak hiányai, saját kezünkbe van adva sorsunk, — miért kételkednénk? Az nem lehet, hogy e hon, melyet isten a természet minden adományaival megáldott, örökké parlagon heverjen, hogy e nemzet, mely egykor az első helyek egyikét foglalta el, s mely annyi viszontagság után nem vesztett egyet sem férfias erényei közöl, most az utolsók egyike legyen. Régi dicsőségünk napjai letűntek. A nemzet rég nem adta életének jelét, s hazánkban körültekintve, hideg s érzéketlen minden, csak romjai szólnak, s már a világ halottnak hirdeti az egykor virágozót.