Ügyvédi Közlöny, 1933 (3. évfolyam, 1-48. szám)

1933 / 19. szám - Az ügyvédi kar túlzsúfoltságának ellenszereiről - Az ügyvédi kar túlzsúfoltságának ellenszereiről. Felszólalás a Magyar Jogászegylet és Budapesti Ügyvédúnió ankétjén [1. r.]

78 ÜGYVÉDI KÖZLÖNY 19. SZÁM. Azt is tudjuk, hogy a lefolyt két évtized óta elveszítettük az ország területének és ezzel a lakosságnak2/3részét-. Ali km ítélőtábla helyett működési területünk 5 tábla területére, 67 törvényszék helyett 24 törvényszék területére, 384 járásbíróság területéről 148 járásbíróság területére zsugorodott. A kamarai választmány folyó évi jelentésében pedig a helyzetből a következő következtetést vonja le : «Ezen helyzetnek tulajdonítható, hogy a létért való áldatlan küzdelemben az elmúlt évben több kartársunk öngyilkossággal tett pontot kilátástalan küzdelmeinek végére. A kilakoltatások, árverések, csődkérések száma kartársaink ellen egyre növekedőben van, és ma ott tartunk, hogy egy egész életre megalapozottnak hitt ügyvédi irodának tulajdonosai kis állások szerény, de biztos jövedelmei után futkosnak, sajnos, eredménytelenül.» Más helyen megállapítja, hogy a választmány a kar tagjait, a kari tagdíjak és nyugdíjintézeti járulékok 10 °/0-ával adóztatta meg, hogy gyors pénzbeli támogatással állhasson az erre reászorultak mellé, majd menzát állíthasson fel, ahonnan díjmentesen vagy lényegtelen ellenszolgáltatásért déli étkezéshez segítse a kereset és támogatás nélkül valókat. Megállapítja, hogy 1932. évben 60,000 pengő összegű nyugdíj járulókot engedett el, mely az évi hozzájárulás összegét tekintve 540 tagdíjelenegedést jelent, és megállapítja, hogy a Nyugdíjintézetnek 1932. év végén 541,000 pengővel, tehát olyan összeggel tartozik, amely a budapesti ügyvédi kar egyévi nyugdíjjárulékának közel feleösszegét teszi ki. Az ügyvédség helyzetére már a statisztikai észlelés is felfigyelt. Várkonyi Kálmán és Hódy János kartársaink közreműködésének köszönhető, hogy legalább a fővárosi ügyvédségnek gazdasági és szociális viszonyai, a nagy utánjárással beszedett 2749 statisztikai kérdőív hivatalos feldolgozása révén, az 1930. december 31-i felvétel szerint ismeretesekké váltak. A Székesfőváros ezen adatok feldolgozását a folyó évben bocsátotta közre, és ebből, valamint Hódy János összeállításából tudjuk, hogy a budapesti ügyvédek között van ugyan még mindig 126 háztulajdonos, de a kar tagjai közül 223 albérleti szobában él, pedig ezek közül 102 családos. ember, és 56 ugyanazt a szobát gyermekeivel együtt lakja. A főbérleti lakással bíró 629 ügyvéd közül is 212 a lakás egy részét albérlet útján hasznosítja ; 423 ügyvéd pedig csak 1—2 szobás főbérleti lakásban lakik, amit egyszersmind iroda céljaira is használ. Az ügyvédek 30 %-a 10-nél kevesebb ügyfelet mutatott ki. további 20 fóliái is csak 10—20 ügyfél fordult meg, 20-nál több ügyfel az 1930. évben csupán az ügyvédek 23 °/o-ánál volt. Ami a statisztikából hiányzik, t. i. hogy milyen tényleges kereseti viszonyok között él az ügyvédség, arra már nem egyszer volt alkalmam reámutatni, azon adatokból vonható következtetések útján, amelyeket a bírósági ügyforgalmi kimutatások tüntetnek fel. A legutolsó, 1931. évi statisztikai évkönyv szerint az ország 24 törvényszékéhez összesen 33,555 új peres ügy érkezett. Ha ez az ügyforgalom az ország mai ügyvédsége között egyenlően oszlanék meg, akkor egy ügyvédre 1931. évben öt új törvényszéki ügy esett volna. Minthogy azonban ezen az érkezésekből mintegy 80 °/o (25,489) a budapesti törvényszékre és csupán 20% (7790) esik a többi 23 törvényszékre, egyenlő eloszlás feltételezése mellett 1931-ben Budapesten minden ügyvédre egynél valamivel kevesebb ügy, vidéken pedig ugyanezen eloszlás mellett csak két ügyvédre juthatott volna egy új ügy. A járásbírósági ügyforgalomból vonható kereseti adatokból kibontakozó kép sem sokkal biztatóbb. De mert azt a tényt, hogy hány ügy bonyolódott le ügyvédi képviselet mellett, a statisztika nem észleli, csak becsléssel lehetne a járásbírósági ügyforgalomban egyenlő eloszlás mellett feltehető keresetre következtetni. S mert a becslés csak kisegítő eszköze a tények megállapításának, csupán mellékesen említem meg, hogy feltételezve, miszerint a járásbírósági ügyek 40 °/0-Át ügyvéd vezette, és valamennyi ügyben a perköltség befolyt, Budapesten egy ügyvédre 1931. évben 1200 pengő körüli összegű kereset juthatott volna. Az ember nem szívesen fárasztja számadatokkal hallgatóit, mert ilyen adatok hallás útján nehezen követhetők. De ha a kari túlzsúfoltságról és annak kihatásairól beszélünk és ellenszereiről gondolkozunk, úgy lehetetlen mellőzni azokat a tényezőket, amelyek egyrészről a túlzsúfoltság mérvét, másrészről annak kihatásait jelzik, mert a betegséget is lázmérővel mérik és ezek az adatok az adott esetben a túlzsúfoltság betegségének hőfokát adják. Ezekből az adatokból az ügyvédség létért való küzdelmének olyan mélységei bontakoznak ki, amelyek következményeiért a felelősséget azok, akik az ügyvédségnek az állami és társadalmi életben betöltött hivatásszerű szerepével tisztában vannak, akik azt a nagy veszélyt, amit egy elproletárizálódott ügyvédi kar a jogszolgáltatásra jelent, felismerni képesek, semmiesetre sem viselhetik. Emlékeztetek egy nyilatkozatra, amely Zsitvay volt igazságügyminiszter úr részéről egy Gellért-szállóbeli összejövetelen idevonatkozóan elhangzott. A miniszter úr kijelentette, hogy tisztában van azokkal a veszélyekkel, amelyeket az ügyvédi kar gazdasági erejének aláhanyatlása jelent és az ezen való segítést kormányzati feladatnak tekinti, kívánván, hogy az Isten óvja meg az országot attól a csapástól, amit a jogszolgáltatásra jelentene az, ha a jogvédelem nagy ügyét egy lelki és gazdasági egyensúlyt vesztett, kétségbeesett ügyvédi kar kellene hogy szolgálja. Nagy kár, hogy a miniszter úr, aki a kérdés jelentőségével — mint látjuk —- minden vonatkozásában tisztában volt, mégsem tudta maga részére azt az erőt biztosítani, ami őt a rendezéshez segítette volna. Sem azok a fellobbanó tüzek, amelyeket felmerült megoldási tervekkel szemben a karban egyik oldalról is, másik oldalról is látott, és melyek lángját különben is jórészt világnézeti különbségek és politikai hovatartozás szították, sem a megoldási módozatokkal szemben a karon belül jelentkezett egységnek hiánya, nem szolgálhattak volna alapul a rendezetlenség folytatólagos szemléletére, mert a kérdés a maga valódi jelentősége szerint nem kari többségi kérdés, hanem a jogszolgáltatásnak volt és marad a kérdése. A védelem, amit az egyén az ő magánvagy közjogainak az egyén vagy az államhatalom részéről való minden sérelmével szemben igényelhet : az állam minden polgárát egyformán megillető és alkotmányosan biztosított jog. Ennek folytán állami feladat az arról való gondoskodás, hogy annak a. szervnek, amely hivatásánál fogva ezen polgári alapjogok érvényesülésének szolgálatára van hivatva, a hivatás betöltéséhez, igényelt erkölcsi, gazdasági és politikai függetlensége és tekintélye megóvassék. De vájjon elképzelhető-e, hogy ezt a hivatást egy életfenntartási gondokkal küzködő ügyvédi kar elláthatja? Elképzelhető-e, hogy a primer életszükségletek után szaladgáló ügyvéd, mint a hozzáforduló fél ügyének első bírója, annak megbízható, becsületes tanácsadója lehet, hogy a nélkülözés kerítő és kísértő erejének állandóan kitett ügyvéd bírni fog azon ellenálló erővel, mely a reábízott gestióknál, tőle erkölcsi egyensúlyának minden körülmények között való fenntartását igényli? Elképzelhető-e, hogy albérleti egyszobás lakásban, gyermeksírás mellett dolgozó iigyvéd, a konokul perlekedő, kilátástalan igények után futkosó és képzelt sérelmek ellen viaskodó felet lelkiismeretes felvilágosítással fogja megnyugtatni s a bíróságok, felek csak hiába való költségekkel egybekötött zaklatásaitól visszatartani? Képzelhető-e, hogy csődkéréssel, végrehajtással, kilakoltatással küzködő ügyvéd az egyre fokozódó versenyben betartja-e azokat a határokat, amelyeket tőle a kari etika és hivatásbeli kötelességei igényelnek, hogy megvizsgálja-e majd azokat az eszközöket,, amelyek ügyekhez juttatják ; szolgálni fogja működésében azokat a magasabb szempontokat, amelyek kötelességévé teszik, hogy a jogkereső félben a hatóságok pártatlanságával és lelkiismeretességével szemben szükséges bizalmat meg ne ingassa még akkor sem, ha megbízójának sikertelenségről kell számolnia? Képzelhető-e végül, hogy a kari támogatásra utalt, ügyek miatt bíróságokhoz, hatóságokhoz, magánfelekhez szaladgáló ügyvéd megszerezheti ós biztosíthatja a maga részére azt a tekintélyt, amely az ügyvédi kart a jogszolgáltatásban betöltött szerepénél fogva megilleti ? Embereknél nem igen található heroizmust kellene mindezek elképzelésére feltételezni. Hogy ezidőszerint a köztudatban az ügyvédi hivatás jelentősége elhomályosult, hogy a karnak társadalmi tekintélye és közéleti befolyása tért vesztett, hogy az ügyvédi működés a társadalom tekintélyes rétegei előtt már nem találkozik azzal a bizalommal ós megbecsüléssel, ami nélkül a hivatásbeli élet el sem képzelhető, hogy az ügyvédi fellépés és közbenjárás erkölcsi értékelése tekintetében még az arra hivatot I hatóságok részéről is sok a kívánni való, mindennek oka kétségtelenül a kari túlzsúfoltságnak a kar gazdasági függetlenségére és etikájára gyakorolt támadó erejében keresendő.