Ügyvédi Közlöny, 1933 (3. évfolyam, 1-48. szám)

1933 / 40. szám - A községi jegyzők magánmunkálatai. Nagy Dezső Bálintnak az Ügyvédi Körben 1933. október 19-én tartott előadása bő kivonatban

162 ÜGYVÉDI KÖZLÖNY 40. SZÁM. dították. A felfüggesztett, vagy elmozdított ügyvédnek ilynemű cselekedetei súlyosabb beszámítás alá esnek és a felfüggesztés időpontja, ha a törvényben meghatározott különleges méltányossági körülmények nem forognak fenn, három évvel meghosszabbítandó. A zugírászat vétségének büntetése három hónapig terjedhető fogház, ami mellett az eddigi 600 pengős maxii mini helyett B000 pengőig terjedhető pénzbüntetés szabható ki, sőt visszaesés, vagy üzletszerűség fennforgása esetén a fogházbüntetés hat hónapig terjedhet s hivatalvesztéssel és a politikai jogok felfüggesztésével jár. Egyéb jogkövetkezményei a zugírászatnak a javaslat 3. §-a szerint, hogy az elítélt az ítélet jogerőre emelkedésétől számított három óv alatt sem mint ügyvéd, sem mint jelölt a kamarai névjegyzékbe fel nem vehető, sem a közjegyzői kamarába be nem jegyezhető. Az eljárás a kir. járásbíróságok hatáskörébe tartozik, a tárgyalásról az illetékes ügyvédi kamara értesítendő és pótmagánvádlóként a vád képviseletét az ügyvédi kamara ügyésze is átveheti. Az ily tárgyú ítéletek az illetékes ügyvédi kamarával közlendők. Az ügyvédi kamara gondoskodik arról, hogy az elítélt egyének névsora a bíróságok ós közigazgatási hatóságok helyiségében szemléletes módon függesztessék ki. A javaslat indokolása ígéri, hogy külön rendelkezések fognak tétetni a kormányzat részéről annak meghatározására, hogy ki jogosult, okirat készítésével díjazás ellenében foglalkozni. Ha ezek a jövőbeli rendelkezések az ügyvédség javára tényleg megszorítanák az okiratkészítéssel jogosultan foglalkozók körét és ha főként a jegyzők eltiltatnának adásvételi szerződések és hasonló fontosságú okiratok szerkesztésétől, úgy a javaslat valóban kielégíthetné az ügyvédség jogos igényét. A multakhoz képest mindenesetre ez is e téren haladást jelent és épen ezért örömmel üdvözölhetjük a javaslatot, mint első lépést az igazságügyi kormányzat részéről az ügyvédség helyzetének javítása irányában. g. I. A községi jegyzők magánmunkálatai. (Nagy Dezső Bálintnak az Ügyvédi Körben 1933. október 19-én tartott előadása bő kivonatban.) Nem nehéz bizonyítani azt, hogy az ügyvédség mai problémájának legfőbb pontja : a községi jegyzők magánmunkálatainak kérdése, valamint azt sem, hogy e magánmunkálatok megszüntetése az üg}rvédség katasztrófáját nemcsak megállítaná, hanem problémáját igen tekintélyes részben, úgyszólván máról holnapra meg is oldaná. Mégis csodálatos, de egyszersmind eléggé nem kárhoztatható, hogy az ügyvédi kar ennek a kérdésnek eddig nem szentelt olyan figyelmet s nem vetette bele magát ennek a — mai jogállamban fenn nem tartható — bátran mondhatjuk, abususnak megszüntetésébe oly lendülettel és gerincességgel, amilyet a kérdés megérdemelt volna. Ezzel szemben megállapítható, hogy a közjegyzők a községi jegyzők magánmunkálatainak megszüntetéséért az elmúlt 30 esztendő alatt sokkal több energiával és eréllyel szálltak síkra. A községi jegyzők magánmunkálataival törvénytárunkban a községi és körjegyzők illetményeinek szabályozásáról szóló 1904. évi XII. tc.-ben találkozunk először, amelynek 12. §-a kimondja : «E törvény rendelkezései a jegyzők által végezhető magánmunkálatokat, továbbá némely hivatalos működésükért engedélyezett szabályszerű díjfelszámítást, valamint a különféle átalányokat nem érintik.» Ezt két évvel megelőzőleg jelent meg a közigazgatási eljárás egyszerűsítéséről szóló 1901 : XX. tc.-ben foglalt felhatalmazás alapján kibocsátott 126,000/1932. B. M. számú rendelet (Ügyviteli szabályzat a községi és körjegyzők részére), melynek 87. fejezete meglehetős részletességgel szabályozza a jegyzők magánmunkálatait. . Az előbb említett 1904 : XII. tc. javaslatának benyújtása alkalmával úgy az ügyvédi, mint a közjegyzői kar megmozdult. Az 1904. évi Országos Ügyvédi Értekezlet részletesen foglalkozott a javaslat kapcsán a jegyzői magánmunkálatok kérdésével. Sajnálatosan kell azonban megállapítanunk azt, hogy a felszólalásokból kiütköző felfogások egyáltalán nem voltak egyöntetűek és nem helyezkedtek arra az egyedül jogosult álláspontra, amely a jegyzők magán munkálatainak megszüntetését követeli, mert a felszólalások között találunk olyanokat is, amelyek csupán több vagy kevesebb megszorítást kívántak e téren életbeléptetni. Ennek megfelelően történt azután a kormánynak átadott határozat, illetve memorandum megszövegezése is. A belügyminiszter és az igazságügyminiszter a memorandumot átnyújtó küldöttséget megnyugtatta, hogy a törvényjavaslat 12. §-ával nem kíván a kormány végleges helyzetet teremteni és ezt a kérdést revízió alá fogja venni. Ezzel szemben megállapítható az, hogy a kilenc évvel később meghozott 1913. évi LX. tc. az idézett rendelkezést szószerint megismétli s az ezután következett 20 esztendő alatt sem történt ebben az ügyben semmi. Az ügyvédségnek fent jellemzett határozatlan állásfoglalásával szemben a közjegyzői kar az ugyancsak 1904-ben tartott országos kongresszusán a leghatározottabban leszögezte magát a jegyzők magánmunkálatai megszüntetése mellett. Az okirati kényszerről szóló törvényjavaslat benyújtása alkalmával ismét alkalom nyílt arra, hogy az ügyvédi és közjegyzői kar állást foglaljon. Megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy ekkor már az ügyvédi karnak is határozottabb állásfoglalásával találkozunk, de a közjegyzői karnak ez alkalommal hozott határozata egy árnyalattal még mindig energikusabb és gerincesebb. Említésre érdemes az 1907. évi Országos Ügyvédgyűlés is. Számos felszólalás hangzott el ezen a gyűlésen a jegyzők magánmunkálatai ellen, a meghozott határozatban azonban említés erről nem történik, de ez a határozat mégis haladást jelent a múlttal szemben annyiból, hogy jogszabályban leszögeztetni kívánja az ügyvéd kizárólagos jogosultságát felek képviseletére, beadványok és nyilvánkönyvi bekebelezések alapjául szolgáló okiratok szerkesztésére. Ez a kizárólagosság tudvalévőleg ügyvédi rendtartásunkból ma is hiányzik. Az, hogy a községi jegyzők magánmunkálatai úgy a jegyzőkhöz forduló magánfeleknek, mint a köznek minő anyagi károsodását okozhatják és okozzák is állandóan, az összegyűjtött konkrét esetek hatalmas számával bizonyítható. Ezek a károsodások a községi jegyzőknek részben jogi tudatlanságából, részben indolenciájából, részben pedig abból származnak, hogy a jegyző jogosítva van jogi munkájával díjazásért azokat a feleket kiszolgálni, akik felett egyszersmind számtalan vonatkozásban hatósági jogkört gyakorol. Ez utóbbi vonatkozásban azonban az anyagi károsodáson túl sokkal súlyosabb és veszedelmesebb az ilyképpen törvényesen létesített összeférhetetlenségből származó mérhetetlen etikai károsodás. Szinte köztudomású az, hogy nemcsak az egyszerű falusi nép, hanem intelligens emberek is fordulnak a községi jegyzőkhöz jogügyletek lebonyolítása céljából csak azért, mert ma már szinte kiirthatatlanul beleidegződött az emberekbe az a hit,— ez lehet természetesen sok esetben tévhit is — hogy kellemetlenkedések és anyagi hátrányok származhatnak abból, ha a községi jegyző elől a magánmunkálatok lehetőségót elvonják. De különösen adóügyekben megtörténik az is, hogy fellebbezéseket is készítenek a jegyzők olyan határozatok ellen, amelyeket — ha formálisan nem is a jegyző hoz meg, de amelynek meghozásában, javaslattal, becslés stb. útján döntő szóval részt vesz. Kérdés, hogy ez utóbbi esetben nem kell-e alkalmazni a 126,000-es rendeletnek azt a tiltó szabályát, amely szerint nem szabad a jegyzőnek magánmunkálatra megbízást vállalnia olyan ügyben, melynek hatósági eldöntésében hivatali állásából kifolyólag részt kell vennie. De kárt okoznak a köznek a jegyzői magánmunkálatok azért is, mert elvonják őt a hivatásától. A 126,000-es rendelet kimondja, hogy a jegyzők magánmunkálatokkal csak annyiban foglalkozhatnak, amennyiben ez őket hivatalos kötelességeik teljesítésében nem akadályozza. Ezen jogszabály alapján községi jegyző csakis ott folytathatna magánmunkálatot, ahol segédjegyzői állás rendszeresítve nincsen, mert hiszen maga ez az állás mindennél világosabban bizonyítja azt, hogy az illető jegyzőt a magánmunkálatok hivatalos kötelességeiben akadályozzák, ellenkező esetben maga is el tudná látni hivatalbeli teendőit. S minthogy a segédjegyzői állás a község, illetve az állam terhét képezi, végeredményében ezek a közületek fizetik meg a jegyző magánmunkálkodását, a nélkül, hogy a szegény falusi lakosságnak ez teherkönnyítést jelentene. Nyilvánvaló tehát, hogy az államnak és községnek is elsőrendű anyagi érdeke a magánmunkálatok megszüntetése. Az egyetlen látható érv a községi jegyzők magánmunkálatainak fenntartása mellett az, hogy a falusi lakosság jogügyleteinek lebonyolításánál a jegyzőt topográfiailag könnyen elérheti. Ma már azonban ez az előny is problematikus, mert az ügyvédség — mihelyt visszaadják neki a jogosan egyedül őt illető munkaterületeket — mai hatalmasan megduzzadt létszámában egészen bizonyosan olyan kisebb he-