Ügyvédi Közlöny, 1933 (3. évfolyam, 1-48. szám)

1933 / 28. szám - Csoda a hegyek közt

III. évfolyam. 28. szám. Megjelenik minden szombaton. Budapest, 1933. július 29. ÜGYVÉDI KÖZLÖNY A JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY MELLÉKLAPJA A MAGYAR ÜGYVÉDSÉG EGYETEMES ÉRDEKEINEK SZOLGÁLATÁBAN Szerkesztőbizottság: Elnök dr. Kövess Béla; dr, Erdély Sándor, dr. Gerlóczy Endre, dr, Kovácsy Dénes, dr. Kórody István, dr. Teller Miksa, Szerkesztőség: Budapest, V., Szalay-u. 3. Telefon: 20-3-95. Kiadóhivatal: Budapest, IV., Egyetem-u. 4. Telefon: 85-6-17. A Jogtudományi Közlöny az Ügyvédi Közlönynyel együtt a nyári hónapok alatt kethetenmég, Csoda a hegyek közt. Nem irodalmi tanulmány a cél, —- csak inkább egy megállapítás — amit a céhbeliek nem vettek észre — vagy nem láttak meg ; az irodalom tiszta és tisztult levegőjében, fenn a hegyek közt, valóban csoda történt! A mindennapi és a mának szóló irodalom, amelyik nem nevel, csak kullogója a tömegízlésnek, mindig, de különösen a világégés óta kedvtelve vette tollára az ügyvédet, — nem hogy lényegét kifejezze, de hogy azt kikarrikirozva, könnyű sikert arasson. Azonban, mint mondom, csoda történt. Az elmúlt hetekben jelent meg az az irodalom mélységeit feltáró legenda Molnár Ferenc tollából, amely gondolatainak szószólójává — az irodalomban igazán nem megszokott ötlet — az ügyvédet, éppen az ügyvédet tette. Az Ügyvédet, nagy betűvel, aki a maga isteni küldetésében a bizonyíthatatlan igazságot viszi diadalra, s akinek segít a «Pökhendi ügyvéd», aki minden lében kanál, de akitó'l mégis úgy búcsúzik az ügyvéd maszkjába öltözött isteni küldött : «Isten veled, te izgága, jó kis ember. Most, mikor elbúcsúzom tőled, kérlek, ne szeresd úgy az eszedet. És ne tiszteld úgy az életet. A világ kezdete óta mindig megcsalta az élet azokat, akik építettek rá, és gúnyt űzött azokból, akik bíztak benne». Végre egy munka, amelyik meglátja, megtalálja, felfedezi az ügyvédet. Egy munka, amely meglátja benne a hivatás lényegét is. Egy munka, amely nem a hívatlan prókátort nézi, — hanem az elhivatott Ügyvédet, akinek jönni kell, hogy igazságtalanság ne essék. Nem hiszem, hogy Molnár Ferenc az ügyvédséget kívánta volna megvédeni, az itt-ott felburjánzó ügyvédellenes hangulattal szemben* — nem, sokkal inkább művész ő, és sokkal inkább maradandó érték ez a darab, — minden, a misztériumok iránti mai megértetlenségek mellett is — mintsem hogy abba, bármennyire is tetszetős volna ez, ilyen célzatosságot akarhatnánk belemagyarázni. De az igazi író megérez, művészi formába önt, s magátólértetődővé tesz olyant is, amit az elmélet nehézkes szava nagy erőfeszítéssel is alig bír igazolni. Célzatosságnál több van ebben a darabban : Molnár a nagy művész intuitív meglátásával megtalálta azt az alakot, akiben a legendaszerű igazságkeresőt, az emberfeletti jóltevőt, a leglehetetlenebb helyzetet is megoldó emberi — emberfeletti —• jóságot megszemélyesítheti: az Ügyvédben. És jellemzően, aki e krisztusi munkában őt egyedül megsegítheti, a való élet sokszor alantas, sokszor méltatlan fordulatai között támogatja : az ismét az ügyvéd, — egy másik, egészen másfajta, egészen másféleképpen ható ügyvéd — de: ügyvéd. Jerome K. Jerome-nak van egy hasonló gondolatú darabja : «Az Idegen». Az Idegen nem ügyvéd. De ahogy krisztusi magasságokból ért meg és megértésén át javít meg embereket, — egy kispolgári panzió apró bűnökkel éktelen lakóit, —• minden cselekvése, ha azt földi mértékkel mérjük — ismét az ügyvédi hivatás lényege, a segítségreszorulók megsegítése. Molnár és Jerome más eszközökkel, más gondolattal és más céllal végül mégis ugyanazt hirdeti, — az ügyvédi hivatás apoteózisát. Molnár darabja élesen világít reá arra, amit mi ügyvédek nap-nap mellett érezünk (e nélkül nem is vagyunk ügyvédek), hogy a mi hivatásunk maradéktalan betöltése, amelyre éppen ezért csak törekedhetünk, krisztusi misszió — szolgálni és valóra váltani az igazságot — s ha ez gyakran nem sikerül, abban eszközeink hiányossága és nem a mi jószándékunk akadályoz meg. Amit Simon a «pökhendi» ügyvéd megérez, de bizonyítani nem tud, azt az «Ügyvéd» csak földöntúli képességeivel tudja megvalósítani. Igen, a «Pökhendi ügyvód» komikus figura, — az ügyvédnek, ahhoz, hogy segíthessen, sokszor ezt is magára kell vennie, de, és ez, arni egyik legszebb tanulsága Molnár darabjának, hogy a «du sublime au ridicule . . .» megfordítva is áll: sohse tudhatni, hogy a segítségnyújtás alázatos munkája közepette mikor válik a kis pökhendi ügyvédből a nagy Elhivatott Ügyvéd, mikor magasztosul fel suta kis alakja azzá a nagyszerű eszménnyé, akihez már semmi gáncs és komikum nem érhet a maga dicsfényében. Kétségkívül, Molnár nem tudta egy személynek látni a kis pökhendit és a nagy ügyvédet. Nem is lehet, báb ós pillangó sem lehet azonos. És talán ezer, — talán százezer kis pökhendit kell kipécézni a világnak, hogy egyszer meglássa az Ügyvédet is. De a nagy írók nagy igazságszeretők is. Nem bírják elviselni, hogy elkapatva, mindig egy valaki kára felett mulassanak. A szegény kis komikus ügyvédkében akit Pathelin óta üldöz a komédia —• meglátta azt is, ami megható, azt is, ami elragadó. És valami hihetetlen finomsággal nem olvasztotta össze ezt a két alakot, —hanem térdre és kézcsókra lágyította meg a kis pökhendi öntelt ószimádatát a Szív nagy ügyvédje, az ügyvédi gondolat megható testtóválásának legendája előtt, — akit külön állít, messzi, magas piedesztálra, amely elvész a ködben a hegyek közt, s aki mégis, a fölény szerény gőgjében vallja be, hogy szüksége van a kis földi ügyvódke jártasságára, és — valljuk be — ma még agresszivitására is. Mi ezt a tanulságot látjuk Molnár darabjában. A mi elégtételünk, hogy az irodalom megtalálta ezt a két — talán majd klaszszikussá is váló — alakot Molnár jóvoltából — a glóriás nagy Ügyvéd szívmegejtő alakját, — s még inkább a kis Pökhendiét, akit felemel, s akit nagyszerű gesztussal minden diszharmónia nélkül egyben segítőtársának hív fel és fogad el. Vészi Mátyás.