Törvényszéki csarnok, 1872 (14. évfolyam, 1-102. szám)

1872 / 91. szám - A perrendtartás 170. §-sa

Pest, 1872. kedd nov. 19. 91. szám. Tizennegyedik évfolyam. TÖRVÉNYSZÉKI CSARNOK, Tartalom: A perrendtartás 170. §-sa. — Semm. döntv. — Legf. itélőszéki döntv. V A perrendtartás 170. §-sa. E szaklap hasábjain már számtalanszor lettünk perrendtart, egyes hiányaira figyelmeztetve; igy csak nem rég vétettek a 235. §., legutoljára pedig a 66. §. szabályai* bírálat alá. — Már rég meghaladt álláspont az, hogy törv. rendtartásunk nr'g egyrészt az elmélet bírálatát ki nem állja, ugy másrészt a gyakorlat igényeinek sem felel meg, ós ehhez képest nem módosítást, hanem egészbeni elvetést és egy tökéletesen uj, lényegileg más alapokon nyugvó mii általi helyettesítést tesz szükségessé. Miután azonban ehhez legalább a közel jövőben semmi kilátásunk, a tényleges viszonyok parancsolta szükségkép tűnik fel a létező perrendtartásunk egyes részeit megvilágítani, a talált hiányokat feltüntetni, és azok megfelelő módosítását sürgetni. A perrendtartás 170. §-sa, mely jelen értekezés tárgyát képezi, a h gérthetlenebb ós a legkülüubünőblKii érteimeze t §§-ok közé tartozik. E §. szóról szóra igy hangzik: ,.Ha a váltótörvényszék illetősége alá nem tartozó valamely váltó köztörvény utján pereltetik be, felperes a váltóadós kifogása ellen a követelés fenállását bizonyítani köteles." A bírák és gyakorlóügyvédek a törv. rendtartás e §-sát a legkülönbözőbben fogják fel. Vannak, kik olyképen értelmezik, hogy alperes ily váltó ellenében a felperesre háromló bizonyítási teher következményével a „non numeratae precuniae" kifogásával élhet; mások még tovább menve, ugy vannak meggyőződve, hogy alperes még a valuta megkapásának beismerése mellett is a tartozási kötelezettségnek solutio, novatio etc. általi megszűntére hivatkozhatik, mely esetben szerintök ugyancsak felperes kötelessége lenne, az alapjában beismert kötelezettség meg nem szüntét, — tehát fenállását bizonyítani. Sőt előfordult a gyakorlatban már oly eset is, hogy ily köztörvényi uton perelt váltóknál alperes azért lett elmarasztalva, mert habár a váltóbeli érték megkapását tagadásba vette, a perrendtartás szavai szerint „a kötelezettség fenállását nem tagadta, illetve hallgatag beismerte." Ezen felfogás hívei tehát a törv. rendtartás szavaiba kapaszkodva, ily váltó ellenében csak a kötelezettség fenállásának szó szerinti tagadását ismerik egyedüli és czélhoz vezető kifogásnak. E különböző felfogások a hivatkozott §. nemcsak hiányos, de egyenesen nem jogszaki szerkezetének kifolyásai. Futólagos összehasonlítása a váltó- és köztörvényi k e r e se tn e k azonnal meggyőzhet ugy erről, mint a fent jellemzett felfogások helytelenségéről. A váltótörvényszéki és köztörvényszéki kereset között ugyanis mindenekelőtt azon lényeges különbség ötlik szembe, hogy mig a váltónál (értve a váltótörvényszék illetékessége alá tartozó, tehát váltói eljárás alapjául szolgáló okiratot) a kereseti jogczimet maga a váltó pótolja, tehát azt előadni és ennek folytán igazolni nem szükséges, — addig a civilis törvényszéknél indítandó kereset első kelléke a kereseti jogczim — causa debendi — előadása és esetleg alperes tagadása ellenében annak felperes általi beigazolása. E különbség szüli lényegileg a további különbségeket, a mi a bizonyítási terhet és kifogásolási jogot illeti, — mitől azonban ezúttal, az tárgyunkhoz nem tartozván, eltekintünk. A váltótörvényszék előtt, azaz minden törvényes kellékkel ellátott váltó alapján indított kereset tehát azon privilégiumban részesül, hogy maga a váltó a causa debendi alapjául szolgál, mely privilégiuma azonban azonnal megszűnik, mihelyt egyikét nélkülözi azon kellékek nek, melyeket a törvény mint e privilégium feltételeit Lue^kiv^.ij", négy, rra leteli, azon tuo, uieiynek. tartamához a törvény e privilégiumot köti. És ha ily váltó akár valamely kellék hiányából, akár pedig, mert elévült, köztörvényi uton pereltetik; felperes a kereseti jogczimet többé nem mellőzheti hallgatással, hanem tartozik azt kifejteni, és alperes tagadása ellenében a rendelkezésére álló eszközökkel be is bizonyítani. Ehhez képest, midőn a perrendtartás köztörvényi uíon perelt váltóknál elég hibás kifejezéssel felperesnek kötelességére teszi alperes tagadása esetére „a követelés fenállását beigazolni" — ez alatt észszerűen mást nem érthetni, mint épen azt, hogy — miután ily váltó többé semminemű kedvezményben sem részesül, felperes köte lessége a causa debendi-t előadni, illetve előadása valóságát a rendes bizonyítási eszközökkel be is győzni. És ezzel felperes a kereseti követelése megállapítására eleget tett, minden egyéb kifogás, még ha a követelés fenállására vonatkoznék is, alperes által lévén bebizonyítandó. Eddig legelterjedettebb azon már fent is jelezett felfogás, mely szerint a perrendtartás szavaihoz képest alperes köztörvényi uton perelt váltó ellenében a különben nem tagadott követelés fenállását is tagadásba veheti, — illetve arra is hivatkozhatik, hogy, beismerve a váltő értékének megkapását, azt már kifizette, vagy bármi módon kiegyenlítette. És e felfogás követői szerint ezen esetben szintén felperest illeti az ellenkezőnek bizonyítási terhe. Eltekintve attól, hogy ilyképen felperes a legtöbb esetben nemleges ténykörülmények bizonyítására , és ehez képest alperes részére az eskü odakinálására kényszeríttetik, mi majdnem egyértelmű a perveszteséggel,— e felfogás végelemzésében odavezet, hogy ily kereset még mostohább sorsban részesül, mint egy szóbeli megállapo91