Törvényszéki csarnok, 1869 (11. évfolyam, 1-102. szám)

1869 / 38. szám

151 felhiva. A becsület, az embernek erkölcsi sajátságain alapuló szent tulajdona. Oly tulajdon, mely a természettel ós eredetű, — s az egyén boldogságának főleges életföltétele. Mint minden tulajdon a társadalombau, a becsület is jogot és kötelezettséget foglal magában : az ótalomhozi jogot a társadalom irányában, s a fentartás iránti kötelezettségét az egyénnek. Ki a kötelezettségnek megfelel : jogosan igényeli az ótalmat. A felolvasott irományok tanúsítják védenczemnek, közszolgálatban s közbecsültetésben töltött előéletét. A legigénylelenebb polgárnak úgy mint a közélet emberének, egyenlő joga, s egyenlő kötelessége— becsületének megóvása. — Különbség a kettő közt csupán azon érdem fokozatában van, mely a közélet emberét a nyilvánosság magaslatára emeli; s igy minden, mi a közélet emberét érinti, mindenkinek szembeötlobb mint az, mi a nagy tömegben elvegyülő egyénnel történik. A becsület iránti érzékenységben tehát nincs különbség polgár és polgár között; — de igen is van a becsület megtámadásának kihatásában, mely annál szélesebb gyürüzetet vet, mennél inkább a nyilvánosság magaslatán áll az egyén, kire a rágalom feldobatott ; — s még szélesebbre terjed a gyürüzet, ha a rágalom — az illetőnek közélete tényeire vonatkozik. A társadalom, mely annál szigorúbban itél az egyes felett mennél nyilvánosabb élete; — s még szigorúbban, ha közszolgálatának múltja forog fent: —köteles tehát hasonló szigorral védeni és megtorlani a nyilvános élet emberének közszolgálata tényeire mocskot tapasztani merénylő rágalmat. Ez oka, hogy védeuczem közszolgálatban töltött előéletére, — s kijelelőleg, a komáromi vár élelmi felszerelésében kormánybiztosi eljárására adatolva kiterjeszkedni kellett. Tette ezt védenczem magán költséges utánjárással,nem kiméivé semmi fáradságot azért, mert ez esetet, nem egyszerűen, magánbecsületi kérdésnek tekintette, hanem, mert tartozott hőnszeretett nemzetének azzal, hogy nyilvánosan kihivja a rágalmazót rágalma bizonyítására, s maga részéről is kimutassa, ha a rágalmazó a bizonyítás terére nem is lépne, a mint csakugyan nem lépett, hogy a nemzeti vagyont meg nem lopta. Ha védenczem ez ügyet, egyszerűen magán személyét illető rágalomnak tekinti, elég lett volna azt mondania, hogy a törvény a becstelenitő állítás bizonyítását nem engedi; ime t. esküdtszék! itéld meg tartalmaz-e a bepanaszlott czikk becstelenitést, s ha igen, büntesd felelősét. Védenczem egyéni becsületérzete, s köznyilvános élete azonban ily gyáva ótalmat el nem fogadhatott. A vádlott czikk nyilvános vonatkozása kormánybiztosi minőségben működésére — kötelezte, az ügy nyilvános tárgyalása utján, a nemzet előtt, az igazság kiderítésére tért engedni, sőt azt elősegélni. Ez oka, hogy védenczem, magán nyomozásai eredménytelenségével be nem érve, maga kérelmezte a különböző ministeriumoknál, a komáromi vár élelmi fölszerelésére vonatkozó összes ügyiratoknak előszerzését; s maga jelezte a vizsgáló birónak mindazon fonalakat, melyek segélyével azon ügyiratokat feltalálhatja. A vizsgáló biróugyfogta felállását,hogy ő csak keresztnevekkel, s lakásaik és polgári állásaik jelölésével nevezett tanúkat hallgathat ki: — holott az 1848-ban működött cs. kir. hadsereg vezeték névvel megjelölt hadbiráinak, a Pesten volt főpénztár hivatalnokainak neveit s jelen lakása és állását egyes embernek kipuhatolni csaknem lehetien, — míg a vizsgálóbíró, a hatalom minden eszközeivel rendelkezve, — ezeket vajmi könnyen kinyomozhatá. így is azonban, mint jelenleg a vizsgálat, — védenczem részéről szolgáltatott okmány és szorgozása folytán a m. k. pénzügyministerinmtól nyert adatokból — összeállítva van, — kétségtelen tényékül derül ki, hogy K. 0. a komáromi vár élelmi fölszerelésével, az 1848-ki magyar kormány által, önálló kormánybiztosi minőségben bizatott meg; a beszerezni kellett áruk mennyisége s minőségét, a kormány határozta meg; ha valamely élelmi czikk nem volt beszerezhető, annak mással pótlására a kormánytól kérts nyert engedélyt; s ezen kormánybiztosi eljárását 1848. nov. decz. hóban bevégezte; pénzt nem kezelt, sem számadást nem vezetett; mindkettőt utalványai folytán, a Pesten volt sóhivatal teljesítette; s ez be is számolt, számadásai megvizsgáltattak, és semmi számadási nehézség fent nem forgott. Mindezekből kitűnik tehát, — K. Ö. a nemzet vagyonát el nem lopta; nála az 1849 ben Komárom várában felszámított 40,000 pft. árú paprika nem maradt. Vádlott ebepanaszlott czikket túlzott nevetségesnek, csupán tréfának állítja; s ezt azzal is erősíteni véli, hogy ó úgymond — K. Ó. 48-iki hivatalos állásáról legkisebb tudomással nem bírt, — s igy arra a közlött czikkben hivatkozást nem is gyaníthatott. Vádlott szakemberre a humor és satyrának, sőt e bepanaszlott czikkből ítélve — a pasquille-nak is: részemről pedig, egyszerűen a jog és igazság érvényesítése hivatásom. Egyenlőtlen fegyverrel állanék tehát vádlott ellenébe, ha a tréfának, s annak, hogy bepanaszlott czikkre alkalmazható-e a tréfa fogalma? tudományos elemezésébe bocsátkozni kívánnék. Ennélfogva, — nem a sophysticus ködbe is burkolható elmélettel foglalkozom, hanem az álnézletekkel meg nem vesztegetett egészséges értelemhez, — s egyenes szivhez fordulok azon kérdéssel: tréfa-e az, midőn K. O-ről az mondatott, hogy „megmaradt nála a 49-ben Komárom várában felszámított 40,000 pft. árú paprika?" Valóban, ez nem élez, nem humor, nem lehet rajta nevetni. Ellenkezően vérig ható komoly dolog valakinek ily rágalmat szeme közzé dobni s nem tudja az ember, melyik merészség nagyobb, az-e melylyel ily rágalom a nyilvánosságnak átadott; — vagy az, melylyel vádlott port akar hinteni szemünkbe, — midőn a meggondolatlanság álarcza alatt, ugy mutatja magát, mintha őezt csak tréfának, túlzott nevetségesnek tarthatta volna. Oly ember, ki, mint Spitzig Itzik, az ostobaságot olyannak látja, minta nemességet, melylyel az illető születik, s a kettő közt csak annyi különbséget ismer, hogy a nemesség pénzen is megszerezhető, míg az ostobaságot megvenni nem lehet: ily ember, sokkal jobban tudja mi a humor, sem mint egyszerre elhitethesse, hogy ő a40,000 pft. árú paprikának, K. Ö. által megtartását, csak tréfának, túlzott nevetségesnek vélhette volna. T. esküdtszék! Bizonyára nincs e teremben ember, ki át ne érezné, hogy a becsület az emberi lélek leggyöngédebb virága, mely durva érintésre hamvát veszti.