Törvényszéki csarnok, 1865 (7. évfolyam, 1-101. szám)

1865 / 22. szám

88 A kir. Tábla tehát ítélete indokolásában még az alperes kincstár mind elvi, mind tettleges felfogásán is tul ment, midőn még felperes kármentesítési jogosultságát is kétségbe vonta, mit pedig a dohányügyi nyiltparancs már maga is elvben ünnepélyesen elismert. A fünforgó ügyben ugyanis nem arról van szó, jár-e, s járhat-e felperesnek elvben kárpótlás; mertezen kérdésen már régen tul vagyunk; elvben a dohányegyedárusági nyiltparancs alapfelfogásánál fogva, melyben a kármentesítés ki van mondva és le van kötelezve; s tul vagyunk felperes személyére nézve a kormányhatalom azon hivatalos elismerésénél fogva, mely mellett annak a kárpótlást a kincstári dohány árulás engedélyében már maga is megajánlotta, mely ajánlatot azonban, a velejáró feltételek miatt elfogadhatónak nem találhatta. — De túl vagyunk a kincstár e kárpótlási kötelezettsége és kárkövetelési jogosultság kérdésén elvben és felperes személyére nézve a magas kormány fentidézett pénzügyministeri 1864. kelt rendelete szerint még inkább, hol noha azon föltétel alatt ajánltatik felperesnek holtig tartó 300 frt éves élelempénz, ha a további kárpótlási igényekről lemond; de abban mégis mindenesetre benne foglaltatik tettleg is épen azon elv elismerése, melyet a kir. tábla az elutasitó Ítélet indokolásában felperes irányában sérelmesen megtagadott. Nem kegyelemből történhetett s történt az, hogy azok kármentesitése a nyiltparancs tanúsítása szerint elrendeltetett, kik a dohányegyedáruságnak behozatala által megkárosodtak, hanem kötelezettségből; mert kötelezettség volt az ilyen kárpótlás azon kormányhatalom részéről, mely amaz időben az ország törvényhozási hatalmát is gyakorolni jónak látta. S nem is lehetett kegyelem; mert hasznothajtó jog gyakorlatától fosztott meg bennünket, e hon polgárait az alatt, mig magának milliókra terjedő jövedelem-forrást sajátított ki és biztosított, mely eljárás ellenében tehát a magányos polgárok addig fönállott hasonló jogának megszüntetése, csak azok világos és kétségtelen károsodásával járhatott. Ily helyzetben tehát felperes nem csak a tényleg bekövetkezett károsodást és kárt igazolta a perben, hanem azt is, hogy ügyében a dohányegyedáruság behozatala folytán nem valamely megszűnt haszon , hanem a megszüntetett jogban valóságos és világos kár forog fon. Midőn a földesúrtól az ország törvényhozása — és pedig tán magasztosabb tekinteteknél fogva, sem mint az a dohányegyedáruság behozatalánál fönforgott, — az urbériséget a nép érdekében elvette és azt megszüntette, noha itt is csak hasznos jog élvezete lett a földesuraktól megvonva, nem kételkedett a törvényhozása földesurak leendő kármentesítését nem csak kötelezőleg elismerni, de sőt inkább azt a nemzeti közbecsület védpaizsa alá helyezni. A dohány gyártási jogelvétele, melyet felp.-től a kormányhatalom egyenesen azon czélból vett el, hogy magának abból kizárólagos jövedelem forrást nyisson, s az azzal járó hasznot kizárólag megtartsa, felperesnek épen annyi károsodást okozott, mint a mennyi haszna abból az előtt már és valóságban megvolt, s hasonló körülmények közt folyton megleendett. Ezen károsodást^tehát a kincstár pótolni tartozik. A kir. Tábla ítélet indokolási felfogása szerint a földesurak kisebb kir. haszonvételei, névszerint a korcsmajog s a szeszes italok kimérési joga, még inkább megszüntethető volna minden kárpótlási kötelezettség nélkül, sem mint a dohánygyártás joga megszünlethetőnek található legyen szinte kármentesítés nélkül; mert mig a földesurak szeszes italmérési joga kizárólagos lévén, és igy mások kizárásával és némi hátrányával járván : első tekintetre államellenesnek, vagy legalább a társadalom igényeivel ellenkezőnek tűnhetik föl: — a dohánygyártási jog senki hátrányával nem járt, a társadalomnak pedig s tán a nemzetgazdászatnak is nagyobb előnyére szolgált, mint azon egyedáruság, mely miatt e jog elvétetett, A dohányegyedáruság behozatalánál tehát nem a szokott értelemben vett s veendő „megszűnt haszonról" (lucrum cessans), hanem oly hasznos jogról van szó, melylyel járandó lett volna ugyan kétségtelenül a jövőben is haszon, de melylyel már a múltban is nevezetes haszon járt. Egyébiránt, ha a kir. tábla jónak látta ez ügy megbirálásánál azon elvi térre lépni, melyen indokolási érveit összeszedte; — ám helyezte volna felperest egyszersmind vissza is azon dohánygyártási jogba, melyből a kormányhatalom saját haszna kereséséből kiütötte. Ha pedig a kir. tábla ezt nem tehette,— a mint hogy csakugyan nem is teheti: — akkor kár volt oly elvi térre lépni, melynek szabályozó jogeszméi és elvei ismét mélyebben feküsznek, sem mint a meddig az ítéleti indokolás behatolni bírói tisztével megfér hetőnek tartotta. A fönforgó ügyben azért is nem azon elvi és jogkérdés forog fön, váljon az egyedáruság behozatalával felperesnek kár okoztatott-e, és váljon az megkárosodhatotte ? Mert hiszen ezen a kérdésen már minden tekintetben tul vagyunk; hanem azon ténykérdés volt megvitatandó, váljon a kormányhatalom által eddig megajánlott kármentesítés oly illő mértékű kárpótlás-e, mely a szenvedett veszteségnek illően megfelel; s melynél többre a kincstár nem kötelezhető. Mert ha a megajánlott kármentesités nem illő s teljes mértékű, akkor abiróhatóság tiszte e kárpótlás mennyiségét s mértékét, valamint alakját meghatározni ; mert ily esetben kivált alkotmányos országban á biróhatóságok tisztéhez tartozik, még a kormányhatalom s annyival inkább az általa képviselt kincstár irányában is igazságot és jogot kiszolgáltatni. De ha már az érdemleges felfogás és indokolás körül nem helyes szempont volt az, melyből a kir. Tábla kiindult; még kevésbé helyes és törvényszerű volt azon birói eljárása, melyet ítélete meghozásábán a törvénykezési formákra és alakszerűségekre nézve tanusitott. Ugyanis: az alperes kincstár a perben a birói illetőség megtámadásán védelme szerkesztésében tul nem ment; legkevésbé támadta meg a fölebbező felperességét, felperesi és kárkövetelési jogosultságát, melyet hiszen már hivatalosan és eléggé ünnepélyesen ugy is több rendbeli fentidézett kiadványaiban, rendeleteiben elismert volt. Az ügy ezen elvi érdemét alperes kincstár tehát egy szóval sem illette és támadta meg. Hasonlóképen nem tett alperes kincstár kifogást a kármennyiség vagy annak bizonyítása ellen sem. Midőn tehát a kir. Tábla magát a felperesi és kárkövetelésijogosultságot támadta és tagadta meg; egyrészről oly valamit vont meg felperestől mihez annak jogosultságát maga az alp. kincstár mind elvileg, mind tettleg önkint,shivatalosan már elismerte; másrészről a törvénykezési téren azon sérelmes hibát követte el, hogy az alperes kincstár szereplését és védelmét felhívás nélkül és birói tisztének nem csekély megsértésével magára vállalta, a mi pedig a biróhatóságok tisztével soha meg nem fér." Ezek folytán fölebbező kérelmét oda terjesztette, hogy a pestvárosi törvszék birói illetősége a kir. tábla által is legalább hallgatag elismerve levén, a Hétszemélyes tábla az érdemben törvényes kötelezettsége daczára nem nyilatkozott alperes kincstárt a kereset értelmében akár-