Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1938 / 13-14. szám - Idegenforgalmunk csődje

Á szent korona eszméjének kifejlődése Irta; Nagy Miklós dr., a képviselőház könyvtáriga zgatoja I. A Szent István magánjogi alattvalói fölött gyakorolt királyi jog (ius regium) szembekerül a honfoglalók leszármazottainak ősi nemzetiségi jogával, a nyugati elvek és intézmények Kelet szokásaival, szabadságeszményével. Amint előbb a magyarságot a nyugati egyházhoz és műveltséghez való csatlakozása mentette meg a hunok, avarok, besenyők, kunok sorsától, akik a keleteurópai török és a bizánci görög-szláv kultúra hatása alatt beolvadtak az állami életre általuk szervezett dél-oroszokba, bolgár-szlávokba és oláhokba, úgy fordult meg a nemzet jövendője, egyéniségének, politikai önállóságának fennmaradása a római-német császárság, Bizánc, majd a török hódító törekvéseivel szemben, a török hódoltság és a három részre szakítottság másfélszázada idején, valamint a Habsburgok magyarellenes uralkodása korában azon, hogy a két irány közül melyik kerekedik felül. Szerencsénkre ezúttal a keleti hagyományok és szabadságszeretet bizonyultak erősebbeknek. Az egymással ellentétes két, az egész köz- és magánjogot felölelő rendszer kölcsönös viszonyának és küzdelmének alakulására jellemző mozzanatokkal, jelenségekkel találkozunk már a XI. és XII. században, a formailag korlátlan királyi hatalom korszakában, még inkább az utolsó Árpádok és a vegyes házakból származott királyok alatt. Oly mozzanatok ezek, amelyek magukban is érthetővé teszik azt az óriási különbséget, amelyet a korona Szent István-korabeli értelme és a szent korona eszméjének Werbőczy-féle fogalmazása között találunk. Első helyen kell itt említenünk a magyarságnak a hűbériséggel szemben tanúsított magatartását. Tudvalevőleg a hűbériség lényegében nem más, mint az állami hadsereggel, tisztviselői karral stb. nem rendelkező, termény- és cseregazdaságban élő, hódító hatalom honvédelmi, katonai berendezkedése, közigazgatásának és gazdasági életének privilégiumok által való megszervezése a magánjog elvei alapján. A hűbériség tehát a nemzetek fejlődésének egyik fontos szakasza. Kiinduló pontja az, hogy a királyok mint a legnagyobb vagyonlú és hatalmú földesurak, akiké minden földterület, amely nem az ősfoglalóké, országuk fokozatos kiépítése során, fizetés helyett, amelyet nem nyújthattak még, birtokadományok ellenében hü főembereikre bízzák az általuk személyesen nem végezhető, komoly odaadást kívánó feladatok áilandó ellátását. Utóbbiak munkakörük bizonyos kisebb jelentőségű részét, hasonló feltételek mellett, tovább adják a maguk hü embereinek. A hűbéresnek eredetileg csak személyére szóló haszonélvezeti joga idővel családjában örökletessé válik, úgyhogy a fejedelmek lassan maguk kerülnek függő viszonyba hűbéreseikhez, akik közül a koronahübéresek Francia-, Német- és Olaszországban önálló tartományurakká lettek, valóságos alattvalókkal és tartományi fenségjogokkal, ami az ország területi egységének megbontását és a törvényes uralkodó hatalmának lehanyatlását vonta maga után. Ez viszont teljesen átalakította az egész politikai, társadalmi és gazdasági életet a honvédelem szervezetével együtt. Ennek az átalakulásnak következményei a hűbériséget logikusan felváltó rendi korszakban és az utóbbit nem kevesebb logikával követő újkori abszolutizmus alatt is fennmaradtak. A hűbériséget nálunk Szent István vezeti be, aki a szolgálatába lépett magyar honfoglaló-utódnak vagy külföldi vitéznek hü szolgálatai jutalmául egyéni birtokot adományozott, II. törvénykönyve 35. cikkelyében meghagyván, hogy „kiki bírja a javait és hasonlóképpen a király adományait is, míg él ... és az ő elhúnyta után tiutódai hasonló tulajdonul bírják" ... A kezdetben náunk is teljesen magánjogi természetű hűbéri viszony azonban fokról-fokra egyre erősebb közjogi tartalommal telik meg. Nyugaton a beneficium alapja a hűbérúr és az adományos között, az -utóbbi által teljesítendő személyes szolgálatra kötelező szerződés, nálunk ellenben a donáció az országnak teljesített szolgálat — iustum servitium — jutalma. így történt, hogy míg pl. Németországban „a birodalmi hercegek és nagyok tartományurak lettek és 1220, 1231 és 1232 óta birodalmi törvényben ismertettek el ilyenekül, területeiken pedig a birodalmi fenségjogokat akként gyakorolják, mint a király", addig nálunk Kálmán törvénye (I. könyv, 20. fejezet) a Szent István adománybirtokaira is kiterjeszti a nemzetségek ösi öröklési jogát, az aranybulla 4. cikkelye hasonló intézkedést tesz minden, végrendelet nélkül elha t nemes — tehát az utolsó 200 év alatt donációval kitüntetett valamennyi egyén — birtokára, végül Nagy Lajos 1351. évi decretuma értelmében a nemeseknek nincs joguk birtokaikat elidegeníteni, hanem ezek a legközelebbi atyafiakra és nemzetségekre háramoljanak. Ezzel a nemzetiségi öröklési elv végleg győzött a királyi jog fölött. Ez az ősiség, a néhai kitűnő Hajnik Imre megállapítása szerint, a hűbériség sajátságos nemzeti formája, amely azonban lényegében nem hűbérjogi, hanem — amint Hóman Bálint végérvényesen tisztázza — „vérségjogi" intézmény s már a királyság alapításakor is élő jogszokás volt. Az aranybulla és Nagy Lajos hivatkozott törvénye más rendelkezéseikben is mutatják a nemzetnek szabadságeszményéhez való szívós ragaszkodását s ennek ér-» dekében a királyi hatalom erősítésére irányuló törekvését a kiskirályok, az oligarchák ellen. Így az aranybulla 8. cikkelye szerint a „nádor országunk minden embere dolgában különbség nélkül ítélkezzék. De nemesek ügyét, ha fej- vagy jószágvesztésrö! van szó, a király tudta nélkül el ne intézhesse". (Tehát nem a vádlottal egyenrangúak ítéltek fölötte, mint ahogy pl. a Magna Charta 39. cikke alapján is szabad ember fölött ítélet csak „per legale iudicium parium suorum' hozható). A 16. cikkely pedig eltiltja, hogy egész megye vagy bárminő méltóság örök jószágul vagy birtokul adományoztassék. A 17. cikkely értelmében viszont a méltó szolgálataival szerzett birtokától senki soha meg nem fosztható. Az aranybullát csaknem ugyanakkor harcolta ki a nemesség servienseknek nevezett alsó rétege IV. Béla ifjabb király hathatós támogatásával, mikor •— mint említettük •— német földön birodalmi törvények ismerték el a hercegek tartományi fenségjogát. Ehhez hasonló kísérletek törvényes megakadályozása a célja a Nagy Lajos már idézett 1351. évi decretuma 11. cikkelyének, mely szerint „ugyanazon nemesek kérésére abba is beleegyeztünk, hogy az országnak határain belül minden nemes, még az országunk határain fekvő hercegségekben élők is, egy és ugyanazon szabadsággal éljenek." Csák Mátéink voltak ugyan nekünk is, de a nemesek egyenlő szabadságának 100