Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1938 / 13-14. szám - Idegenforgalmunk csődje

elvén, amelynek jelentőségét legnagyobb királyaink sem tévesztették soha szem elől és még inkább a nemességre támaszkodó királyaink erélyén megtörtek próbálkozásaik. Nemzetünk azonban nemcsak jogait, szabadságait igyekezett megvédeni a hűbériség nyugateurópai formái ellen folytatott küzdelmeiben, hanem már a patrimoniális abszolutizmus korában kereste a lehetőséget arra is, hogy a kormányzásban és a törvényhozásban is érvényesítse befolyását, Keletről hozott hagyományai szerint. Természetesen a nemzetfejlődés törvényeinek megfelelően, először a főurak és főpapok jutottak szóhoz, de korán, már Kálmán alatt jelentkezni kezd a külön társadalmi rétegként szervezkedő nemesség, amely két alkotó elemének: az ösfoglalók ivadékainak és a Szent István óta e rangra emelkedetteknek egybeforradása után, az aranybullával vezeti be politikai szereplését. Mint az 1077—1083 évek közt keletkezett nagyobb Szent István-legenda írja, Géza fejedelem „összehíván Magyarország nagyjait, a következő renddel együtt, a közös tanácskozás végzéséből fiát, Istvánt tette maga után a nép uralkodójává". Hasonlóképpen írja, hogy ,,atyja halála után az ötödik évben Isten kegyelméből Isten választottját, Istvánt... a főpapok a papsággal s az ispánok a néppel egy szívvel-lélekkel királlyá kiáltják ki." Szent László decretumai I. könyvének 1. §-ában pedig olvassuk, hogy ,,az Ur Jézus testet öltésének 1092. esztendejében Szabolcs városában szent zsinat tartatott Lászlónak, a magyarok nagy keresztény királyának elnöklete alatt országának öisszes főpapjaival és apátjával, nemkülönben valamennyi előkelőjével az egész papság és nép jelenlétében". Még figyelemreméltóbb e szempontból decretumainak II. könyve, amelynek I. fejezete szerint: „a kegyes László király idejében gyülekeztünk egybe mi, Pannónia országának előkelői, a szent hegyen (Pannonhalmán) és kerestük a módját, hogyan lehetne a gonosz emberek szándékait megakadályoztatnunk („temporibus niissimi Ladislai regis, omnes nos regni Pannóniáé optimates in monte sancto conventum fecimus"). Végül decretumainak III. könyve egyszerűen e szavakkal kezdődik: „Hoc decreverunt, hanc legem constituerunt". Ez idézetekből kétségtelen, hogy a nagy Szent László király alatt a királyi tanács a király távollétében is és oly külsőségek mellett (cum testimonio totius cleri et populi) hozott törvényeket, amelyek élénken emlékeztetnek a törökfajú kirgizeknek a mult század elején végbement kánválasztásaira. Freisingi Ottó püspöknek is, aki 1147-ben utazik át hazánkon, szembeötlik, hogy a magyarok minden nagyobb vállalkozás előtt hosszú tanácskozást tartanak. Az előkelők, székeiket a királyi udvarba hozva, nem szűnnek meg a közügyeket tárgyalni. A nemzetnek ez az idegen előtt is feltűnő érdeklődése a közügyek iránt lassan észrevehetővé válik a koronázásnál is. Míg ugyanis a királyság első száz éve alatt a koronázás mint tisztára egyházi jellegű szertartás úgyszólván hidegen hagyja a nemzetet (pl. Szent István koronájával megkoronázott Péter, Aba Sámuel, I. Endre erőszakos halállal, Salamon számkivetésben fejezték be életüket), addig a következő, XII. században a koronázás jelentősége olv mértékben növekszik, hogy szokásba jön a szertartásnak mindjárt a trón megürülése után, még az elhúnvt király temetése előtt való elvégzése. (Pl. II. Géza három nappal atyjának, II. Bélának haiála után, 1141 febr. 16-án, III. István atyjának, II. Gézának halálát követő napon, 1162 jún. 1-én koronáztatott meg. Mivel azonban az elhunyt király két öccse: II. László és IV. István szintén megkoronáztatták magukat, igazában csak haláluk után — 1163 jan. illetőleg 1165 ápr. — vehette át a királyi hatalmat. Az ő elhalálozásával megürült trónt erre öccse, III. Béla foglalta el, akit, Lukács esztergomi érsek vonakodván megkoronázni, III. Sándor pápa engedélye alapján a kalocsai érsek koronázott meg tíz hónappal trónralépése után). Miután pedig a koronázás a királlyá avatott egyén uralkodása Isten kegyelméből való eredetének elismerését jelentette, de egyszersmind az egyháztól és a királyi családtól hivatalosnak tekintett ezen szertartás volt a trónralépö király ünnepélyes beiktatása a közhatalom gyakorlásába, hova-tovább a nemzet is felismeri a kolottázás közjogi jelentőségét. Királyra és nemzetre egyaránt fontossá válik a koronázás, még pedig a trónöröklés régi magyar rendiénél fogva, amelynek értelmében a törökfajú népek szokása szerint a XIIL-ik századig nálunk is általában a legidősebb férfi-családtag került az elhunyt király örökébe. Ez a szigorúan meg nem állapított 'trónöröklési rend, amely annyi testvérhiarcnak, belháborúnak volt szülőoka, vezetett arra, hogy királyaink elsőszülött fiuknak igyekeztek az egyház támogatásával biztosítani a trónt. Viszont a nemzet a trónváltozásokban látta a legjobb alkalmakat kívánságainak az új uralkodó által való elismertetésére. Imre az első, aki a régi trónöröklési renddel szemben divatba hozta az elsőszülött fiúnak atyja életében való megkoronázását, mikor a kétéves László nevű fiának, .a három esztendő múlva elhunyt III. Lászlónak feiére tétette a koronát. Példáját követte II. Endre, aki Béla fiát (IV. Bélát, aki trónralépésekor újra megkoronáztatta magát) és utóbbi, aki István fiát (V. Istvánt) még kis gyermekkorukban megkoronáztatta, s akik serdült koruktól atvjuk haláláig a nekik juttatott területeken mint ifjabb királyok teljes királyi jogkört gyakoroltak. Királyainknak az elsőszülöttségi iog érvényesítésére iránvuló törekvéseivel csaknem egyidejűleg kezdi megkövetelni a nemzet, hogv a csak egyházi vonatkozású eskü (iuramentum iustitiae et pacis) mellett az ország jogainak megtartására is tegyen esküt a trónralépö király. II. Endre az első. lakiról tudjuk, hogv koronáztatása alkalmával megesküdött ország jogainak és a korona tisztességének sértetlen megőrzésére („in sua coronatione iuraverit, iura regni sui et honorem coronae itfibata servare"). Hasonló, a koronázás alkalmával letett esküről tanúskodik V. István nejének, az 1270-ben megkoronázott Erzsébetnek, férje halála után mint a gyermek IV. (Kun) László anyjának és gyámjának 1272-ben kelt adománylevele, amelyben a koronázfatáskor letett esküjére való hivatkozással Mois nádornak visszaadja a tőle még az előző uralkodók által elvett javakat. IV. László 1279. június 22-én kelt, ú. n. első kún törvénye szerint, a pápai követ, a főpapok és a főurak előtt megesküdött, hogy „. . . országunkban és a nekünk alávetett területeken elődeinknek, a szent királyoknak constitutióit, decretumait, jó szokásait és minden mást, amire elődeink koronázásuk alkalmával megesküdni szoktak, sértetlenül fenn fogjuk tartani. . ." Ezek az egyházi eskütől tartalomban lényegesen eltérő koronázási eskütételek vezették be mint előzmények királyaink közjogi esküjét, amellyel a koronázás III. Endre óta közjogi cselekménnyé is vált, még pedig 101