Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1938 / 21-22. szám - A visszaeső bűnözés igazi oka

digi tapasztalatok szerint még ebbe az irányba is fejleszteni a kollektív gyógyítás amúgyis beteg rendszerét, teljesen felesleges. Ha viszont mód van arra, hogy egy ilyen, csakis a vidéki városok tisztikarának és alkalmazottainak betegség-biztosítását megszervezzék, akkor ehhez valóban sokkalta alkalmasabb maga a Városok Szövetsége, amely szövetség az utóbbi években, különösen amióta Lukács Ödön került az élére, olyan tekintélyt, súlyt szerzett kormányzati körök előtt is nagyszerű, példás szervezetével, magas városkulturális nívójával, hogy ezt ebben a vonatkozásban semmiféle új alakulás rövid időn belül el nem érheti. Ha a városok többsége úgy látja, hogy szükség van ilyen egyesületre, vagyis ennek célkitűzéseire, akkor sokkalta kézenfekvőbb, hogy ugyanezen városvezetők, akik harcolnak az új egyesülés létrehozásáért, ezt az energiájukat fejtsék ki a saját szövetségükben való tisztviselői jóléti-intézmény megvalósítása érdekében, ne haladjanak külön utakon. Nincs értelme az erők szétforgácsolásának, mert ime, éppenDezső Kázmér felszólalása is mutatja, hogy mihelyt vélt sérelmet lát kedves elképzelése körül, akkor azonnal a legmesszebbmenő konzekvenciák levonására lát alapot, kérdezzük, mi történne akkor, ha már működne egy ilyen egyesülés és valamilyen, ugyancsak jelentéktelen ponton nem volna egy véleményen a Városok Szövetségével, akkor ugyanígy megindulna a széthúzás. Márpedig a széthúzás, jöjjön az akárhonnan és bármilyen okból, gyengíti a közös munkát és így a közös érdekek érvényesülését is. Á közigazgatási adminisztráció sématizálása Bármilyen különös, de úgy van, hogy a közigazgatási adminisztrációnál még mindig nem tudták keresztülvinni azt az egységesítést, ami éppen a mai racionalizálási célkitűzésnek egyik alapvető bázisa lenne. Aki látni akarja, hogy milyen egyéni rendszerek vannak még ma is a különféle közigazgatási központokban, az csak próbálja meg valamilyen vonatkozásban az összeköttetést az összes vármegyékkel és városokkal. Mert nem jelentéktelen tényező ez éppen a racionalizálás szempontjából. Immár hetedik éve annak, hogy Magyary Zoltán professzor elindította a nagy átszervezés munkálatait, a belügyminisztérium keretében működő bizottság óriási munkát végzett eddig ezen a téren, úgyszólván átvizsgáltak minden mozdulatot, megmutatták az útat a legegyszerűbb és legracionálisabb felé és mégis kevés az eredmény. Valahol azonban mégis meg kellene találni azt a fix pontot, amelyből kiindulva, egységesen lehetne átszervezni a közigazgatási adminisztrációt, különösen annak legsablonosabb részeit. Mert például, hogy a darabok iktatása, postázása miként történjék, az igazán nem lehet egyéni módszer, hanem okszerűen sématizálni kellene. Vagy a másik oldalon, ahol már arra sem lehet hivatkozni, hogy az autonómia elvéből következik a különféleség, a számvevőségi munkálatokban, hiszen a vármegyei számvevőség már rég államosítva van, de azért ennél az ágazatnál is mind a 25 vármegyében más sm ás az adminisztráció módszere. Ezen talán a legkönnyebb lenne változtatni. Á visszeeső bűnözés igazi oka Irta: KASSAI BÉLA dr. I. Egy régi francia közmondás szerint: ,,La coutume en delit aggrave le péché." (A bűnözés megrögzöttsége súlyosbítja a bűnösséget.) Úgyszólván valamennyi nemzet büntetőjogában érvényesül is az a gondolat, hogy a visszaeső (szokásszerű) bűnöst magasabb büntetéssel kell sújtani, mint az első (eseti) bűnözőt. Ellenkező irány legfeljebb csak a szakirodalomban merül fel, különösen Carnot nyomán, aki szerint a bűnös korábban már megbűnhődött korábbi cselekményéért, őt tehát csakis az újabb bűncselekményre megszabott normális büntetéssel lehet sújtani, különben a büntetőjog alapvető elvét, a „ne bis in idem" gondolatát sértenők meg. Az európai jogfejlődés irányát leginkább befolyásoló francia Code pénal is súlyosabban bünteti a viszszaeső bűnöst, mint az első izben elkövetőt és ezzel a büntetési rendszerrel megjelölte a magyar büntetőjog ilyenirányú fejlődésének az útját is. Általánosítva: nem is lehet kifogást emelni a visszaeső bűnös szigorúbb megbüntetése ellen, mert nem szabad szem elől téveszteni, hogy a visszaeső bűnös nagyobbfokú antiszociális képességeta fejt ki, mint az, akinél a bűnözés kivételes állapot, például szerencsétlen életkörülmények nyomásának kényszerű eredménye, vagy a lélekállapot kivételes rendellenessége. A büntetőjogunkban gyakran ismétlődő „üzletszerű" vagy „hivatásszerű" bűnözés olyan társadalmi veszedelem, amely ellen küzdeni a társadalom feladata. Ennek a küzdelemnek egyik eszköze kétségtelenül a visszaeső bűnös minél szigorúbb megbüntetése. A visszaesésnek, mint büntetést súlyosbító körülménynek értékelése két gondolaton nyugszik: 1. elrettentő a szigorúbb büntetés, s így — remélhetően — gátat szab az újabb bűnözésnek és 2. gyakorlati védekezés, mert a bűnöző legalább a hosszabb tartamú szabadságvesztés idejére el van zárva a társadalom további veszélyeztetése elől. II. Ha azonban közelebbről vesszük szemügyre a visszaesés problémáját, akkor arra a kínos felismerésre jutunk, hogy büntető igazságszolgáltatásunk ebben a kérdésben — gyakorlatilag — korántsem éri el a méltányosság és okszerűség megkívánt legmagasabb fokát és az egész komplexum voltaképen a circulus vitiosus zsákutcájába torkolik. A visszaesések elképesztően magas számarányát figyelembe véve és annak igazi okait kutatva, mindenekelőtt arra a megállapításra kell jutni, hogy a viszszaesések száma nőttön-nő és a büntetőbíróságok elé kerülő bűnözők mind nagyobb száma: visszaeső! 162