Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1938 / 21-22. szám - A visszaeső bűnözés igazi oka

Sajnálatos, hogy az igazságügyminiszterium által évről-évre igen nagy gonddal és szakértelemmel összeállított igazságszolgáltatási statisztikák a visszaesés mértékére részletesen nem terjednek ki, holott az alábbiak szerint: a viszaesés szinte társadalmi jelenséggé nőtte ki magát és így magas közérdek annak gyógyítása. Kellő módon rendszerezett visszaesési statisztika reflektorként világítana be az „üzletszerű bűnözés" őserdejébe és különösen érdekes volna ezt a statisztikát az elkövetett bűncselekmények neme és a tettesek személyi körülményei (neme, kora, foglalkozása stb.) szerint is kiszélesíteni. Meg vagyunk győződve arról, hogy ez a kívánt statisztika ugyanarra, az általunk a gyakorlati jogéletből merített tapasztalatra vezetne, hogy a visszaesés épen bizonyos bűncselekménykategóriákban jelentkezik a legnagyobb mértékben, olyan deliktumoknál, amelyek véghezviteléhez anyagi érdek fűződik és amelyekhez kiterveltség, furfang szükséges, nem pedig testi erőszak. A gyakorlat azt mutatja, hogy a visszaesés legfőkép lopási, csalási és sikkasztási cselekmények körében a leggyakoribb. A gyakorlati tapasztalat szerint pl. általában szó sincs arról, hogy az emberélet ellen vétő tettesek valaha is újabb ugyanilyen cselekményt követnének el. Ellenben a tolvaj újra lop és a csaló újból csalást követ el. E tényleges állapot szomorú, de őszinte felismerése után fel kell számolni azzal a reménnyel, hogy még oly szigorúan is megszabott büntetés kedvét szegi, vagy bátorságát csökenti a bűnözőnek. Sőt ellenkezőleg: hajlandók vagyunk azt a paradoxnak tűnő megállapítást kockáztatni, hogy minél hosszabb a szabadságvesztés-büntetés időtartama, annál nagyobb a visszaesés valószínűsége. III. Ilyen körülmények között — kellő őszinteséggel — a szabadságvesztés büntetés csődjéről lehet szólni, annál megfontolandóbb, mert büntetési rendszerünk gerince épen a szabadságvesztés. Pénzbüntetés csak kisebb fajsúlyú cselekmények jogkövetkezménye, különben is: igen gyakori behajthatatlansága folytán ez a büntetés is átfordul szabadságvesztéssé. A halálbüntetés pedig, hála Istennek, elenyészően ritka. Annak előrebocsátásával, hogy a szabadságvesztésbüntetés minden ország büntető igazságszolgáltatásának legszokásosabb eszköze és ennél jobbat, már mint hatásosabbat eddig ki nem találtak, — azt kell vizsgálni, hogy nem a büntetés végrehajtásának módjában van-e a hatástalanság titka? Nem kívánunk azokkal a közhelyszerű megállapításokkal bővebben foglalkozni, hogy egyes fegyintézetek felszerelése, berendezése, esetleg az ottani értelemben vett humanizmus kívánalmainak. Tisztában vagyunk azzal, hogy a börtön nem elégíthet ki bánásmód, élelmezés stb. nem felelnek meg a józan luxusigényeket, bár legmesszebbmenőén valljuk azt a tételt, hogy minél többet nékülöz a fogoly, annál kevésbbé remélhető a társadalomba való visszamentése, mert a nélkülözések továbbfejlesztik antiszociális hajlamait és elvadítják a társadalomtól. Az is kétségtelen viszont, hogy az olyan „fenyítő-szanatóriumok", mint amilyeneket főleg Amerikában létesítenek, mármár csábító-motivumként jelentkeznek a bűnöző szemében, nem pedig elrettentő tényezőként. Kétségtelen, hogy a fegyintézeli rendszer és bánásmód kérdésében addig az arany középútig kell eljutni, melynek mesgyéjét a hygienia és a józan humanizmus jelölik ki. Minden letérés, akár jobbra, akár balra, a büntetés végrehajtásának komolyságát vagy hatását veszélyezteti. Amire azonban leginkább kell rámutatni, s amiért ez a cikk voltaképen íródott, az a rabmunka kérdése, melynek bizonyos kirívó vonatkozásait nem lehet eléggé rikító színekkel aláfesteni. IV. A foglyok munkáltatása helyes, sőt egyedül helyes gondolat. A fogoly minimálisra csökkentett életlehetőségeit nem lehet üdvösebb irányban kiszélesíteni, mint épen azzal, hogy munkaalkalmat nyer, melynek során szellemileg és testileg igénybe van véve, — megmenekül a tunyaság bomlasztó hatásaitól. Magunk részéről a legnagyobb lelkesédessel szemlélünk egy-egy hygienikusabb fegyintézeti műhelyt és ezt tartjuk a fogház egyetlen előnyének. A rendszeres munkalehetőség a megrögzött bűnöző előtt is megnyitja a dolgos élet perspektíváját, kellő foglalkoztatás mellett kenyeret ád és előkészít az újból elnyerendő szabadságra. A gyakorlat azonban minderre rácáfol. A fogoly, aki talán a fegyházi műhelyek legderekabb ja volt: már szabadságának első napjait (gyakran első óráját) újabb bűncselekmény kitervelésével és végrehajtásával tölti el. — „Vérében van", mondja a felületes közvélemény, holott a visszaeső bűnös felett ítélkező bíróság előtt most már stereotype, napnap után az a kép bontakozik ki, hogy a kiszabadult fogoly kitaszítottságában, éhségében került újra a bűn útjára: a szó szoros értelmében mi taszítottuk őt újból a bűnbe . . .! A kiszabadult foglyok érdekében alakított patronázsok és hasonló intézmények minden dicséretreméltó igyekezete csődöt mond azzal a ténnyel szemben, hogy a társadalom nem hajlandó visszafogadni a szabadult foglyot, aki teljes anyagi elhagyatottságában újból bűnös eszközzel kénytelen életösztönének engedelmeskedni. Nem tudjuk pontosan, hogy napi 4 vagy 8 fillér-e jelenleg az az „összeg", melyet a kincstár a dolgozó rabnak „munkabér" fejében térít. Mindenesetre olyan elképesztően csekély összeg, amit munkabérnek nevezni nevetséges, s ami még évekig tartó raboskodás után is — pláne a különböző levonások után — oly csekély összeget tesz ki, hogy a szabaduló rab abból még egy-két napig sem képes megélni. Talán, ha nagyobb összeg birtokában lenne: ki tudná várni az élet egy-egy kedvező alkalmát és újból tisztes helyet foglalna el közöttünk. Ha már tekintetbe vesszük, hogy a fegyintézeti üzemek hasznothajtó vállalkozások, amelyek a nyomda-, asztalos-, szabó- stb. ipar terén jóminőségű iparcikkeket termelnek, mely termeivényeiket részint maga a kincstár használja fel, — részint pedig a nagyközönség szívesen vásárolja, teljesen értetlenül állunk a rabmunka alacsony díjazásával szemben, ha ugyan ezeket a koldusfilléreket egyáltalán munkabérnek lehet tekinteni. Még kirívóbb a helyzet azokban a 163