Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1938 / 21-22. szám - Összeül a t. Ház - Cseh-Szlovákia felosztása

külpolitikájának alapvető rugója: féletem a bolsevizmustól. Tehát ismét ott áll az angol külpolitika, ahol állott a háború előtt: elszigetelni teljesen Oroszország európai terjeszkedését, annakelőtte a pánszlávizmus képviselte az expanziót orosz részről, most pedig a bolsevizmus. Abban a pillanatban, amikor Anglia azt látta, hogy Csehszlovákiában, amely államot engedte a győztes háború után ütköző államnak mesterségesen a monarchia romjaiból felépíteni, az orosz befolyás megerősödött, Anglia minden skrupulus nélkül áll az erősödő Németország mellé, még ha saját művéről is van szó, csakhogy a szovjet ne juthasson nagyobb szerephez a kontinensen. Ez a cél irányította annakidején a spanyol be nem avatkozási politikában is Angliát és mindig ez vezeti: félelem a bolsevizmustól. Egész természetes, hogy Anglia a Harmadik Birodalomban nagy erőt és segítséget kap a bolsevizmus ellen való védekezésében. Ne álltassuk magunkat, Anglia nem azért ejtette el Csehszlovákiát, mert megsajnálta az elnyomott nemzetiségeket, jelen esetben a szudéta-németeket, hanem csakis azért, meri ebben a szláv előretolt heterogén alakulatban felismerte Moszkva nagy befolyását a kontinentális statusquóra, amelynek véget akart vetni. De legyünk tisztában azzal is, hogy Hitler sem azért küzd Csehszlovákia ellen, mert elnyomja a szudéta-németeket, hanem az orosz befolyás miatt, s azóta tart ez fokozott tempóban, ahogyan a szovjet repülőbázisokat épített Csehszlovákiában. Hiszen abban az egyben igaza van Prágának, hogy az uralma alá tartozó német nemzetiségekben nincs meg az egység, annak csak aránylag kis része tartozik Konrád Henlein táborába — ezek közül is az a gyáripar, amelyet a cseh agrárpárt erősödése folytán a kormányzatok védővámos politikája úgyszólván tönkretett! — miután a cseh uralom alatt élő németség zöme agrárius és katolikus párti, valamint szociáldemokrata, akik nem szimpatizálnak a mai német uralommal. A szovjet igen erős befolyást nyert Csehszlovákiában, amit előmozdított mindenesetre a szláv vérrokonság, de főleg Hitler uralomra jutása óta a német nemzeti szocializmus elleni antipátia a cseh állam jelentős katolikus néppártja részéről. Hiszen amikor megindult Heinlein agitációja a nemzeti szocializmus érdekében, akkor nem csak Henlein tartott előadást Angliában az elnyomott szudétanémetekr;l, hanem az ellenpárti szociáldemokrata Szudéták is küldtek ki német előadókat Angliába. íme, már akkor Angliába vezetett az út. És hogy most Anglia hetekre kiküldte a helyzet tanulmányozására Runciman lordot, annak sem volt más szerepe, mint megfigyelni a — szovjet befolyást. És az erről adott információk adták meg az impulzust az angol kormánynak, hogy Hitler mellé álljon és nem a szudétanémetek elnyomatása. Tárgyilagosnak kell lennünk és meg kell állapítanunk, hogy a monarchia háború előtti nemzetiségi politikája és a mesterségesen felépített cseh köztársaság nemzetiségi politikája között óriási a különbség, mégpedig a csehek javára. Mindez azonban nem jelenti azt is egyben, hogy ez a nemzetiségi politika tökéletes, kifogástalan lenne. Nincs még a tudomány mai állása szerint sem eldöntve, hogy vájjon milyen nemzetiségi politika volna a legideálisabb, erre nézve nincs egyetlen eliogadható példa sem, miután a nyelvi közösségen kívül és felülálló nacionalizmusnak annyi fokozata van, olyan alakítható modulációi, amelyek már ab ovo lehetetlenné teszik egyetlen közös államhatáron belül élő különféle nemzetiségek békés együttélését. Mert amíg például a régi nagy monarchiában, különösen nálunk Nagy-Magarországon, egészen egyoldalú nemzetiségi politikát folytattak, olyan értelemben, hogy a zárt egységet, s szinte a szentistváni dogma szerint is külön testet alkotó horvátságnak a legmeszszebbmenő autonómiát adták meg, addig például ilyesmi a felvidéki szlovákok, vagy az erdélyi románságnál elképzelhetetlen volt. Mi nem osztjuk azoknak a felfogását, akik a kisebbségi nemzetiségeknek egy államtesten belül a legmesszebbmenő önállóságot akarják biztosítani, szinte ugyanolyan jogokkal, mint a többséget alkotóknak van, miután ez, éppen a fentemlített fokozódó nacionalizmus esetében, azzal a veszéllyel jár, hogy az államegységet megbontja. Az az ábránd, amit autonómiának neveznek a nemzetiségi problémánál, elképzelhetetlen és megvalósíthatatlan az államvezetés törvényei szerint. Csak egyetlen közelfekvő példával akarjuk ennek lehetetlenségét illusztrálni. Évtizedeken keresztül fennállott nálunk az a dogma, hogy a magyar alkotmánynak egyik leghatályosabb biztosítása a közigazgatási autonómia. S mégis, jóval a háború kitörése előtt kormányzati célkitűzéssé vált ezeknek az autonómiáknak a gyengítése. Kezdve a Szapáry-féle 1886:XXI. t.-c.-től, amely megkezdette a vármegyei autonómiáknak a központi kormányzatnak való hatályosabb alárendelését, vagyis megcsonkítását. A helyes államvezetés nem nélkülözheti az egységes erőt s ez a példa éppen a vármegyei autonómiáknak átszervezése, a központi hatalom akaratának teljes érvényesítését, hogy az autonómia elve nem állhat fenn még az ugyanolyan nyelvű és nemzetiségű lakosságnál sem, mert az ideális értelemben vett autonómia teljes alkalmazása megbénítja a központi irányítást, vezet olyan helyzethez, amit úgy hívunk, hogy állam az államban. S ha ez nem állhat fenn maradék nélkül az egyazon nyelvű és nemzetiségű polgárok körében, akkor miért volna alkalmazható a más nyelvű és nemzetiségű polgároknál? Mert amint nem volt fenntartható Nagy-Magyarországon a vármegeyi rendszer régi értelemben vett autonómiája, hiszen kezdve az adó- és újoncmegajánláson, végig a legjelentéktelenebb belpolitikai kérdéseken keresztül, állandóan széthúzásra vezetett és tette lehetetlenné a központi, egységes államvezetést — úgyanígy abszurdum beszélni, vagy álmodni nemzetiségi autonómiákról magasabb értelemben. A nemzetiségi autonómiák rendszere keresztülvihetetlen, mert egy országhatáron belül élő különféle nemzetiségek széles önkormányzati joga a végén teljes felbomlásra, állambénulásra vezetne. Hiszen emlékezhetünk egy olyan konstrukciónak, mint amilyen volt az Osztrák-Magyar Monarchiának az államrendszer felépítése, amikor csak a külügy, pénz- és hadügy volt közös alkotmányjogilag, milyen sok ütközőpontja volt, milyen áldatlan harcok folytak évről-évre a két vezető állam parlamentjeiben, mert még ebben az ideálisnak — különösen most, már széthullása után annak látszó — vélt alakulatban sem lehetett közös nevezőre 158