Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1938 / 21-22. szám - Összeül a t. Ház - Cseh-Szlovákia felosztása

Amikor ezt az utóbbi különböztetést tesszük, akkor eleinte ez furcsának és érthetetlennek tűnik fel, miután társadalmi mozgalmat e két jelző közé elosztani, mint társadalompolitikai és csak politikai, alig látszik valószínűnek, lévén e kettő tulajdonképpen egy és ugyanaz. Azonban akkor, amikor egy-egy ilyen mozgalom a nemzetköziségében nem törekszik totalitásra, hódításra, hanem csakis „világnézeti" közösségre, akkor külön kell választani a társadalompolitikát a politikától. Amíg a háború előtti szocialista mozgalom, a Marx-on és egyéb szocialista apostolok tanain felnevelkedett áramlat nemzetközisége főleg gazdasági irányzatú volt, tehát az egyes nemzetek társadalmain belül a gazdasági téren igyekezett közös frontot létrehozni, messze állott attól, hogy politikailag és külpolitikailag is közös nevezőre hozza az egyes nemzeteket. Abból indult ki, ha mozgalmuk megoldja gazdasági téren mindazt, amit maguk elé tűztek, akkor önmagától alakul ki az a nemzetközi szükségesség, amely együvé terelné a különféle nemzeti államokat. A háború utáni belpolitikai mozgalmak azonban mindjárt súlyt helyeztek arra, hogy „világnézetüket" átplántálják más országokba is. Ennek az oka ugyancsak természetes: a vesztett háború • gyötrelmei, gazdasági és egyéb válságai miatt. Ezek közé tartozik az a válság is, amit például egy olyan heterogén, semmivel sem indokolt mesterséges államalakulat létrehozatala volt a győzők részéről, mint amilyen Cseh-Szlovákia. Egy pillanatig sem volt kétséges azok előtt, akik tisztában vannak a történelemformáló erőkkel, hogy egy olyan egységes államalakulatnak a felbontása, mint amit a habsburgi monarchia jelentett gazdaságilag és geológiailag Európa centrumában, nem maradhat reakció nélkül. Bármennyire is beteg volt ez az alakulat a nemzetiségi probléma szempontjából, gazdaságilag és külpolitikailag olyan fontos bázisa volt az európai egyensúlynak, hogy ennek szétbontása tátongó sebet hagyott hátra ezeken a zónákon. Márpedig nem kis jelentőségű két faktor ez, a gazdasági és külpolitikai egyensúly. Hiszen akkor, amikor Bismarck döntő győzelmet aratott a habsburgi monarchián 1866-ban, mai szemmel nézve egészen logikus lett volna, hogy felosztják a monarchiát, hiszen annak betegsége már akkor is fennállott, a szudétanémetek akkor is németek voltak, ugyanúgy, a nagy cári birodalomhoz húztak a szlávok s mindezeken felül ott állott Magyarország alig két évtizeddel nemzeti szabadságharca és leveretése után, visszafolytott keserűséggel és lángoló szabadságvágygyal. S mégsem osztották fel. Sőt Bismarcknak erős harcot kellett vívnia saját uralkodójával és nemzetével azért, amiért nem vette el a legyőzöttektől a németlakta területeket, hanem igen enyhe békét kötött velük. Mindezt pedig azért nem tette a nagy államférfi, mert látta, hogy szükség van erre a fajilag és nemzetiségileg heterogén államalakulatra éppen az európai egyensúly miatt. Pedig Bismarck éppen olyan ellenszenvvel viseltetett az akkori cári Oroszország ellen, mint ma Hitler az orosz bolsevista állam ellen. De éppen ezért nem akarta az Osztrák-Magyar monarchiát gyengíteni. Mert ahogyan ma ez a nagyhatalom bolsevista eszméivel űz expanzív politikát, akkor a pánszlávizmussal tette ugyanezt. Bismarck ideje is lejárt, nem sokáig bírta az ellenállást a feltörekvő ,,\vilhelminizmus"-sal szemben, s öregségének beállta után a fiatal uralkodó vette kezébe a német birodalom külpolitikájának az irányítását. S ebben az időszakban lépett Anglia intenzívebben az imperialisztikus külpolitika terére és szakított a hagyományos „splendid isolation"-el. * Anglia nagyobb szerepet a kontinentális külpolitikában Disraeli fellépése óta vállalt és ha összehasonlítjuk az akkori Anglia külpolitikáját a maival, alig látunk valamilyen eltérést. Fontos ez abból a szempontból, ha ma keressük nyitját az angol külpolitikai irányzatnak. Ugyanis amiként a világháborút megelőző évtizedekben Angliának az volt minden egyekezete, hogy a nagy cári birodalom ne jusson előbbre pánszlávizmusával Európában és főleg sohase kerüljön ez a hatalmas nagy nemzet abba a helyzetbe, hogy Angliának versenytársa lehessen a tengereken, ebben az irányban Anglia mindent elkövetett. A cári Oroszországnak hiába volt minden erőfeszítése, Anglia mindig megakadályozta abban, hogy ú. n. melegvizű tengerhez jusson ez a nagyhatalom és így már előre lehetetlnené tette flotta-fegyverkezését. A régi Oroszország balkáni politikája, valamint az az igyekezete, hogy kijusson a Bosporuson keresztül a Földközi-tengerre, mindig meghiúsult Anglia ellenállásán és ez a politikája Angliának ma sem változott meg. Ugyanez áll a távol-keleti viszonylatra is. S ha ma sokan érthetetlenül állanak Chamberlain és Hitler folytonos tanácskozásai előtt, ha nem tudják megérteni azt, hogy miért adta fel Anglia Csehszlovákiát, akkor idéznünk kell egy évvel ezelőtt megjelent angol lap cikkét. Azt már sokan sejtik, hogy az angol külpolitikának mai irányítója nem a tényleges külügyminisztere, hanem egy háttérben álló úriember, akit csak úgy ismernek, mint „az angol kormány legfőbb külügyi tanácsadója", aki nem más, mint Róbert Vansittart. Ez az úriember most már évek óta a Forein Office állandó vezetője, tehát külügyi államtitkári rangban van és teljesen ő irányítja az angol külpolitikát. Erről írt cikket a Manchester Guardian genfi tudósítója még 1937 júliusában, amikor is most már mások előtt is tisztán jelentkező kontúrokban festi meg Vansittart külpolitikáját. Aztj írja erről a titokzatos „külügyérről", hogy: „Vansittart külpolitikájának az a vezető gondolata, hogy Anglia mindaddig kerülje a háborút, amíg közvetlen érdekei nem forognak kockán, viszont ezeket az érdekeket nem veszélyezteti Németország, ha kontinentális nagyhatalommá válik. Ezért hajlandó Anglia a német politikának Közép- és Kelet-Európában szabadkezet adni. Addig megy ez, amíg Németország olyan nagyhatalommá válik, amellyel Anglia szövetséget köthet, sőt Franciaország is háttérbe szorulna egy ilyen angol-német szövetségnél." így aztán érthetővé válik az utóbbi hónapok, hetek és napok külpolitikai tevékenysége, így értjük meg, hogy miért kötött Anglia flotta-egyezményt Németországgal, miért engedte a Rajna-vonal fegyverkezését és miért engedte az osztrák Anschlusst, sőt, hogy miért ítélte oda Anglia a szudétavidéket is a Harmadik Birodalomnak. De mindezeken felül pedig áll az a tétel, hogy ennek az angol külpolitikának, Vansittart 157