Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1938 / 19-20. szám - A delegált jogalkotás

tartozás a külfölddel szemben kitett 1908-ban 453 millió koronát, erre fedezet volt külkereskedelmi forgalomból körülbelül 120 millió és 150 millió a kivándoroltak pénzküldeményei. Hozzáteszi ez az értekezés mindjárt azt is — ezt 1908-ban írták! — hogy a nagybirtokok külföldi kölcsöneinek a kamatszelvényeit azoknak a pénzéből fizetjük ki, akiket éppen ezek a nagybirtokok kényszeritettek a kivándorlásra, hiszen nem lett volna máshonnan devizakészlete a kincstárnak akkor, miután a külkereskedelmi forgalmunk egyenlő volt a semmivel. (120 millió!) De reális különben is ez a hazaküldött összeg, mert csak évi 100 dollárt számítunk fejenként az Amerikába vándoroltaktól, akkor is eléri a hazaküldött dollárok száma a 30 milliót és nem pedig, miként azt Biró Pál írta, hogy hat év alatt kb. 400 ezer dollárt küldtek haza magyarjaink. * Most már csak a histórikum kedvéért és mert olyan sok hasonlatosságot látunk a közvetlen a háború kitörése és a mai idők gazdasági viszonyai, valamint az ebből fakadó politikai nyugtalanság között, meg kell állapítanunk, hogy az 1920 óta folyó nemzeti újjáéledés és az új honalapítás óta elmúlt közel két évtized első fele sokban segített a földbirtok problémának valamilyen rendezésében, különösen az iparosodás gyors fejlődésével, 'hiszen hatalmas gyáriparunk épült ki ez évek alatt, mely termelési ágazat igen sok nincstelent tudott foglalkoztatni, azonban 1931, a válság éve óta, megállott ez a folyamat és a szaporodó népességen azóta ismét mutatkozik az a feszültség, amely a háború előtt a kivándorlásban enyhült, de amely kivándorlás azóta lehetetlen a külföldi sorompók lezárása miatt. 1931 óta több-kevesebb szerencsével mindig a földbirtok probléma került a politikai élet homlokterébe. Ebben az évben hozott új törvény, a gazdasági egyensúly helyreállítását célzó úgynevezett zsidótörvény talán lebontja teljesen a régi idők gazdasági liberalizmusának utolsó mentsvárait is, azonban nincs egyelőre kihatással ana a rétegre, a nincstelenekre, ahol szintén nagy a nyugtalanság. A szélsőséges politikai mozgalmak jó talajra találnak a hárommillió lélekre becsült nincsteleneknél — nem tudjuk, hogy honnan veszik mindig ezt a számot — s ez feltétlenül nyugtalanságot okoz. Nem becsülhetjük le ezt a problémát, hiszen ha a háború előtti és mai földbirtokstatisztikát összehasonlítjuk, hát alapjában véve nem nagy eltolódást észlelhetünk a kettő között, jólehet óriási léptekkel haladtunk előre ebben a vonatkozásban a békeidőhöz viszonyítva. Azonban a népsűrűség örvendetes emelkedése — az elmúlt 18 év alatt közel kétmilliós a Iélekszámemelkedés ebben a csonka-országban! — amely például az 1910. évi 64.2 százalékos négyzetkilóméterenkénti sűrűséget közel 96 százalékra emelte, sürgeti egész természetesen a mielőbbi megoldást is. A földzárlat még ma is igen nagy nálunk, legújabb statisztikai adatok szerint a földterület 79.54 százalékát, 12,752.000 holdat 266.388 földbirtokos, míg a többi 20.46 százalékát a földnek 1,562.840 birtokosa van (3,280.000 holddal). Miután most már nem kell félni, hogy magyarjaink kivándorolnak, egész biztosak vagyunk benne, hogy kivándorlás helyett megtalálják majd a módját annak, hogy segítsenek sorsukon itthon, s részt kérnek fokozottabban maguknak a politikai életben is saját sorsuk irányítására. S ha nem megy szép szóval, akkor többségi hatalmukkal. Historicus. Á delegált jogalkotás A különleges viszonyok, főleg a háború utáni hullámzó és gyorsan változó gazdasági életterületén, Angliában is meghonosították a rendeleti jogalkotást. A jogalkotásnak ez a formája azonban ott sem kerülte el az alkotmányos körök visszatetszését, olyannyira, hogy már 1929-ben az angol kúria elnöke Lord Heward of Bury külön munkájában a „The new despotism"-ben (Uj despotizmus) tiltakozott a rendeleti jogalkotás további fejlesztése ellen. Talán ennek hatása alatt küldött ki aztán az angol parlament egy külön vizsgáló bizottságot, amelynek nem volt más célja, mint jelentést tegyen a delegált jogalkotás helyzetéről, főleg abban az irányban, hogy miként szorítható ez vissza abba a mederbe, ahova való és ahol nem érinti a törvényhozás jogkörét. Ez a bizottság (Committee on Ministers Powers), a miniszteri hatáskört vizsgáló bizottság, megbízást kapott arra, hogy tanulmányozza a minisztereknek azt a hatáskörét, amelyet a törvényhozás által reáruházott jogalkotási körben gyakorol. Ebbeli működéséről jelentést kellett tennie arról, hogy milyen biztosítékok kívánatosak és szükségesek a parlament szuverénitására és a jog uralmára vonatkozó alkotmányos elvek megóvása céljából. Nem érdektelen ennek az angol momentumnak a mai tanulmányozása, hiszen nálunk az utóbbi években fokozott mértékben került sor a rendeleti jogalkotásra, melyet kétféle formában erősítettek meg — mindkettőnél igyekezve az alkotmányosság formáját fenntartani és a törvényhozás szuverénitását megőrizni — mégpedig elsősorban is az ú. n. 33-as bizottság jogalkotási felhatalmazásánál, valamint az ú. n. „kerettörvények" megalkotásánál. Ha szigorúan nézzük, akkor ez az utóbbi forma a legveszélyesebb abból a szempontból, hogy olyan utakat nyit meg a rendeleti jogalkotásnak, amelyek semmikép sem hozhatók összhangba azokkal az alkotmányos elvekkel, amelyeknek a látszólagos védelme fennállott akkor, amikor a parlament hagyta jóvá és adta meg a felhatalmazást az egyes minisztereknek a későbbi delegált jogalkotásokra. A cél ezekben is ugyanaz volt, mint az angolországiban, vagyis, hogy jobban idomuljon az időkivánta hajlékonysághoz, lehetővé tegye a gyorsabb intézkedést, természetesen csakis a gazdasági téren. Jóllehet az angol rendeleti jogalkotás nem nagyon terjedt fúl a valutáris és az adózási viszonyok gyors szabályozásán, de itt sem volt elkerülhető az, hogy ezek a delegált jogalkotási tevékenységek az egyes miniszterek részéről ne érintsenek régebbi, érvényben lévő törvényeket. Ugyanígy áll ez nálunk is, hiszen nem kell példának felhoznunk éppen az utóbbi napok egyik ilyen miniszteri rendelkezését, amelyről jogászilag kétségtelenül megállapítható, hogy korábbi, tételes törvényben lefektetett jogelveket tört át. Nem áll messze a valóságtól az a humor határát súroló jogászi megállapítás sem, hogy jelenlegi felhatalmazások a kormányzatnak módot nyújtanak arra is, hogy a delegált jogalkotási minőségükben egyenesen magát a törvényhozást is megszüntethetik egyetlen rendelet 149