Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1938 / 19-20. szám - Hozzászólás egy hírlapi vita tévedéseihez

például Deák Ferenc korának kiegyezési éveiben, az nem volt más, mint konzervatív-demokratikus kompromisszum az 1848-iki forradalmi vívmányok és az azt követő abszolutizmus korának intézményei között, ez is a külpolitikai rendszer hatása alatt jővén létre. Deák Ferenc és az akkori nagy magyar, ma liberálisnak deklarált politikusok nem voltak liberálisak, hanem csak igazságosak és óvatosan számoltak a kor kívánalmaival. A liberalizmus nem politikailag érvényesült ezekben az évtizedekben ebben az országban, hanem kizárólag csak gazdaságpolitikailag. Márpedig ez nagyon nagy különbség. Abban igaza van Kozma Miklósnak feltétlenül, hogy ez a gazdaságpolitika, a laisser aller laisser fairé politikája helytelenül érvényesítette a szabadverseny öldöklő harcát, az erősek elnyomták a gyengéket, s maga a szociálpolitika pedig csak halvány nyomokban fordult elő akkor még a kormányzati gestiókban. Ez rendben van, azonban ez nem liberális politikai uralom, hanem liberális gazdaságpolitika, s e kettőt nem szabad összekeverni. Mert ez nagy különbség, óriási eltérés van a kettő között, amit azonnal példával, éppen a kivándorlásra vonatkozó példával tudunk igazodni. Mert ha ebben az országban azokban az években demokratikus, liberális politikai uralom lett volna, akkor — az ilyen uralom egyik legfőbb ismérve alapján: az általános, titkos választójog alapján azok a nincstelenek, akik a helytelen földbirtok eloszlás miatt kiszorultak a magyar életből már akkor is — azért mondjuk, hogy már akkor is, mert még ma is! — a saját szó és saját tett jogán változtattak volna ezen parlamentáris, tehát politikai úton. Bekapcsolódhattak volna a magyar politikai közéletbe és nagy többségük révén harmóniába hozták volna a politikai uralmat a gazdaságpolitikai rendszerrel és ekkor tudtak volna maguknak helyet biztosítani itt, ezen a földön a magyar nap alatt. Mert nem kis számról van itt szó ebben a vonatkozásban. Általában a számok mutatják meg legjobban állításaink igazságát. Vegyük elő a következő példát: 1910. év, boldog Nagymagyarország! Választás volt ebben az évben, Tisza István gróf választása. Nézzük a statisztikát: Az ország lakosainak száma ebben az évben: 20,886.487. Ebből Horvát-Szlavonország lakossága 2,621.954, tehát marad 18,264.533 lélek. Ebben vannak a többi nemzetiségek is, azonban képviselői választás és kerületi beosztás szempontjából ez lényegtelen, mert kevés nemzetiségi képviselőt küldtek be a parlamentbe. Ebből a 18 millió lélekből alig egymilliónak van választójoga! De menjünk tovább. Akkor 413 képviselőt választottak a magyar parlamentbe és az 1910-iki képviselőválasztás eredménye a következő volt: leadtak 807.636 szavazatot, ebből a munkapártra (akkori kormánypárt) esett 379.899, a többi pártokra (Justh-párt, Kossuthpárt, néppárt, román nemzetiségi) pedig 427.737 szavazat jutott. Ennek alapján bekerült a képviselőházba 260 munkapárti és 113 egyéb párti képviselő. A választójogosultak 70 százaléka adta le szavazatát. (260+113 és 40 horvát képviselő = 413.) Mit látunk ebből? Azt, hogy 379.899 szavazattal 260 kormánypárti képviselő került be a 18 milliós lélekszámú Nagy-Magyarország parlamentjébe nyilt választással és ez volt Tisza István gróf többsége. Igaz, hogy ekkor akartak egyesek interpellálni (Désy Zoltán) a botrányos választási panamák és visszaélések miatt, azonban Tisza István nem engedte elmondani az interpellációt és ebben az időben kelt szárnyra az a humoros mondás, hogy a kormány, ha többet áldozott volna a választásokra, akkor cionista többséget is össze tudott volna hozni! Ha pedig a 260 képviselő osztályi hovatartozottságát vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy abban nincs egyetlen egy kisgazda (a nagy agrár álamban!) sem, de annál több a föld- és pénzarisztokrata. Hát ettől a többségtől nem lehetett várni olyan javaslatokat, amelyek alkalmasak lettek volna a folyton szaporodó népesség földigényét és munkalehetőségét biztosítani. Tagadjuk, hogy ez a többség liberális volt, ellenkezőleg konzervatív-reakciós volt a kormányzattal együtt, ahol szóba sem kerülhetett ezekben az években valamilyen komoly — mai értelemben vett — földbirtokreform. Iparilag pedig teljesen Ausztria gyarmata voltunk és így ez a gazdasági ágazat sem tudott felszívni annyi embert, mint amennyit a földzárlat kilökött magából. így aztán érthető, hogy miért volt a kivándorlás akkor biztosítási szelep a belső elégedetlenség levezetésére. Az a sok százezer magyar, aki kénytelen volt elhagyni kivándorlás formájában ezt az országot, azoknak nem volt beleszólása a törvényhozásba és ezért nem Hiúzhatjuk rá arra a korra a liberális politikai jelzőt, mert ahol 18 miliő lélekszámból csak alig egymilliónak van választói joga s az is nyilt szavazásos és lehetetlen kerületbeosztással, s ahol sok-sok pénzbe került egy mandátum, ott nincs liberalizmus a politikában, hanem csak reakció. A gazdasági életben pedig a teljes liberalizmus uralkodott és ez a kettő, mármint a feudális politikai és liberális pénzarisztokrácia nagyon jól megértették egymást és ellene voltak minden mélyreható reformnak. így aztán érthetővé válik hamar az is, hogy amikor a háború szerencsétlen befejezése után valóban már a liberális politikai uralom vette kezébe az ország sorsát Károlyi Mihály és társai képében, akkor már késő volt, mert az előző évtizedek politikai bűnei miatt nem volt ennek az országnak politikailag iskolázott kisgazdatábora, sem pedig polgári középosztálya és így nem volt ellentállóképes szélsőbaloldali vörös patkányok rohamával szemben. Nem volt választójoga sem és az összeomlás zűrzavarában a kommunisták kerültek hatalomra az elvérzett és az ellenségektől agyonnyomorított csonkaországban. De csak rövid ideig, hogy utána annál erősebb nemzeti érzésű politikai áramlat próbálja újraépíteni és pótolni mindazt a mulasztást, amit a felemás, de határozottan reakciós kormányzatok a boldog békeévekben elmulasztottak. Teljesen igaza van tehát Kozma Miklósnak, amikor azt állítja válaszában, hogy: „ .. . nem fogadhatom el magyar presztízskérdésként azt sem, hogy a háborúelőtti kormányok és közélet mentesüljenek az alól a felelősség alól, mely őket a kivándorlásért terheli ..." Mi kiterjesztenők ezt a vádiratot és belevennénk nemcsak a kivándorlást, hanem mindazt a sok bűnt és mulasztást, amit ezek a kormányok a szociális érzék teljes híjával elkövettek a magyar politikai élet történetében. Van ennek a vitának még egy pontja, amelyre ki akarunk térni és ez a kivándoroltak hazai pénzküldeményei. Itt is tévedés csúszott bele a vitába, mert egy 1908-ban megjelent hosszabb értekezés adatai'szerint ez a hazaküldött összeg igen tetemes volt, meghaladta az évi 150 millió koronát, tehát elérte az évi 30 millió dollárt, ami igen jelentékeny összeg volt már akkor is. Olyannyira, hogy amikor átmenetileg ez az összeg csökkent, akkor a magyar kincstár nem tudta beváltani külföldi kamatkötelezettségeinek a szelvényeit. Hiszen azokban az években így alakult a fizetési mérlegünk: az évi össz148