Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1938 / 15-18. szám - A Szent Korona eszméjének kifejlődése

szisre emlékeztet, arra az önmagába visszatérő szabályos görbe vonalra, amelyben bármely pont a két gyújtóponttól való távolságának összege állandó. Ez azonban csak látszat, mert a szent korona eszméjéből hiányzik minden mechanikus merevség, lévén lényege az egymást teremtő nemzetnek és királynak harmonikus együttműködése egyetlen központi céllal: a magyarság szolgálatával. A királynak és a nemzetnek ez a viszonossága és kölcsönössége, ami egyet jelent az alkotmányos nemzeti királysággal, kizárja azt, hogy a király csak egyik közhatalmi közege, képviselője legyen az országnak, de útját állja annak is, hogy a szuverénitás alanyává emelt nép a maga szervezetlenségében, tömegöszötönével legyen az ország sorsának intézője, irányítója. Sőt ellenkezőleg, Werbőczy tanításában nemzeti hagyományainkat követve, inkább állandó és szilárd alapot igyekezett biztosítani ahhoz, hogy a magyar király kimagasló helyzete, fensége, dinasztikus súlya még személyes képességeinek hiányában is érvényesülhessen az ország javára. Ez okból hangsúlyozza királyaink kegyúri jogát, amelynek alapján hazánkban „mindenkor királyainkát illeti az egyházi javadalmak adományozása", s így a pápa ... a megüresedett egyházi javadalmak adományozása tekintetében semmi joghatóságot nem gyakorol, a megerősítés hatalmán kívül". (H. K. I. r. 11. c.) (Ez az állásfoglalása tudvalevőleg döntő befolyással volt Pázmány Péterre is.) Másfelől a politikai magyar nemzet tagjainak csak a nemeseket, a szent koronának birtokuk révén tagjait (populus Werbőczyanus) tekintette, akikben osztályöntudatuk mellett élt a magyar nemzeti öntudat is. Mellőzte tehát a csak testületi nemességgel, vagyis városonként, egy-egy nemes ember jogával felruházott, túlnyomóan német származású városi polgárságot (H. K. III. r. 19. c), amely külföldről hozott szokásai, jogkönyvei és királyainktól nyert kiváltságai mögé húzódva s a magyarságot falai közül is kizárva, idegen testként élt az országban. És mellőzte a jelentékeny részben szláv- és oláhajkú parasztságot, jobbágysorsa és műveletlensége, tehát nem a nyelve miatt, — mert hiszen egész sereg kiváló jobbágy és külföldi eredetű egyén is jutott magyar nemeséghez — mint amely társadalmi réteg a nemzetfejlődés törvényei szerint mindenütt csak a polgárság után jutott a nemzeti öntudat színvonalára és a politikai jogok birtokába. Werbőczy tanítása 300 éves alkotmányos fejlődés betetőzését jelenti. A korona, amely kezdetben a királyi hatalom és méltóság jelképe volt, immár a rendi Magyarország szimbóluma, a királyt is magában foglaló magyar állam ideális kifejezése. Ennek megfelelően az egykor korlátlan királyi jog (ius regium) most ,,az ország szent koronájának a rossz'hiszeműleg és királyi jóváhagyás nélkül bírt javakban és birtokjogokban lappangva fönnálló joghatósága". (H. K. I. r. 24. c.) A főhatalom nem a király, hanem a szent korona hatalma, amelyet a király a nemzettel együtt gyakorol. Az állami felségjogok nem a király, hanem a szent korona jogai. A királyi javak törvény szerint el nem idegeníthető, zálogba nem vehető koronajavak. (1439. évi dec. 16. cikkely, 1. §; 1514. évi dec. 2. és 3. cikkelye stb.) Az ország földje nem a király magántulajdona, de nem is egyeseké, hanem a szent koronáé, amelyből az adományozással ered és amelyre kihalás esetén visszaszál minden nemzetségi földtulajdon, amely a szent korona tagjává tesz minden birtokos nemest, aki e réven osztozik az egész nemességgel együtt a szuverenitásban, vesz részt a törvényhozásban, a vármegyei önkormányzatban pedig aikotja a helyi érvényű szabályrendeleteket, gyakorolja a végrehajtó hatalmat és a bíráskodást. Sőt a király sem áll többé a törvény fölött, hanem a nádor előtt jogügyeinek igazgatója útján „minden panaszos és pörlekedő ellen törvénybe állani és . . . felelni köteles .. ., de főbenjáró ügyben fej- vagy jószágvesztésre nem szokás ítélni, hanem csak a tisztjei vagy jobbágyai által bárkinek okozott károkat kell megtérítenie". (H. K. íi. r. 29. c.) Ez elv jelentőségét akkor mérlegelhetjük helyesen, ha azokra a vérpadokra gondolunk, amelyeken egy angol és egy francia király fejezte be életét. Ugyanaz a szabadságeszmény, amely előbb a kiíáiy és a nemesi nemzet közvetlen kapcsolatának fenntartásával megóvta hazánkat a tartományi fenség kialakulásától és ezzel a hűbéri széteséstől, jelentkezik most, fejlettebb fokon a szent korona eszméjében, amelyben a kataimát alkotmányosan gyakorló király a szuverénitás egyik s a politikai jogaival élő nemesség a szuverénitás másik alanya és védi meg így az országot a dualisztikus rendiség romjain francia, német, spanyol stb. földön győzedelmes patrimoniális abszolutizmus felülkerekedésétől, de megvédi másrészt a Werbőczynél is megtalálható pars sanior ac potior elv erejével (H. K. III. r. 2. c. 8. §.) a királyságot hatalmának oly mértékű korlátozásától és a nemesség jogainak oly szabados kiterjesztésétől, amely a XVIII. század második felében Lengyelországot megérlelte a feldarabolásra. A szent korona eszméje, mint a királyt és nemzetet szoros erkölcsi egységbe foglaló állami szuverenitásnak kifejezése, amely szilárd alapot ad a gyönge király tekintélyének is, a nagy fejedelemnek pedig a nemzet közreműködésével egyenesen meghatványozza erejét és képességeit, semmiben sem marad a XVII. század második fele (1688) óta Angliában állandóan érvényesülő alkotmányos felfogás a „king in parliament" elve mögött, amely biztosítja az alakilag ma is teljes főhatalmat birtokló királynak és az országgyűlés két házának a szuverén parlament eszmei közösségben találkozó tökéletes érzelmi és akarategységét, az alkotmányos szabadságon és önkormányzaton felépült brit világbirodalomnak erejét. Sőt elvontan tekintve a történetileg fejlődött és nem tudományos elméletekből kölcsönzött két alkotmányos felfogást, a nemzet szuverenitásából kiinduló magyar elgondolás fölötte áll a minden jogot és hatalmat a parlamentben, a kormányban és az igazságszolgáltatásban egyaránt jelenlevőnek tekintett király szuverenitásából származtató angol felfogásnak. Századokkal előzi meg a szent korona eszméje a XVIII. század vége óta az újabb államelméletekből több oiszag alkotmányába felvett nemzetszuverénitási elvet, amelynek alaptétele, az 1830. évi belga alkotmány 25. cikke szerint „totus les pouvoirs émanent de la nation", nyomatékos kifejezésre jut Werbőczynél is (1. a H. K. föntebb idézett tanítását erről I. r. 3. c. 6. §-ban). A régi (összeomlás előtti) német és osztrák császárságokban az uralkodók hatalma a patrimoniális gondolaton épüli fel. A francia forradalomban itt-ott felbukkant népszuverénitási teória pedig egyenesen elvi alapja a jelenben legalsó társadalmi réteget, a nemrég még általában nemzetközi munkásságot a nemzet testébe olvasztani akaró modern diktatúráknak és így nem is említhető egy iapon a szent korona eszméjével. Vessük össze végül Werbőczynek a szent koronáiéi, mint a magyar nemzeti királyság jelképéről szóló elgondolását kortársának, a firenzei köztársaság világ107