Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1938 / 13-14. szám - Idegenforgalmunk csődje
kiszínezésével, elbeszélés formájában maradt reánk annak a kornak az emléke. Vitán felül áll az, hogy mint minden mithosz, úgy a magyarok e kezdeti korának hősies története hatalmas erkölcsi és nemzetnevelő értéket reprezentál, az erősíti meg a nemzetnevelés talaját és itatja át jótékonyan a jövő fejlődést. Nincs semmi okunk tehát arra, hogy mai szemmel és ítélettel közeledjünk annak a kornak a megítéléséhez, sőt ellenkezőleg, tartanunk kell magunkat készakarva és öntudatosan a gondolkodás ama délibábjaihoz, amely a gondolatfűzésben elhalványítja az árnyoldalakat és csakis a jóleső, verőfényes kontúrokat tárja elénk, e nemzedék elé, amelynek soha nagyobb szüksége nem volt arra, hogy erősítést, bátorítást és önbizalmat nyerjen a történelmi multunkból, mint éppen ezekben a kritikus években. így aztán érthető és kívánatos, hogy igenis nagy tisztelettel nyúljunk ahhoz a korhoz, mert a tradíció ápolása ad erőt újra és újra a küzdelmes, válságos időkben. A Szent István királyunk nagy nemzeti ünneplése elmaradhatatlan kiegészítője a nemzetnevelés nehéz munkájának és igenis a mai értelemben és mai felfogás szerint vallott alkotmányosság éltető ereje az, ha az akkori kor mithikus hagyományait teljes egésznek vesszük, azt minden fenntartás nélkül fogadjuk el. Nem boncolni akarjuk annak a múltnak történelmi emlékeit, hanem a jótékony köztudatba átplántálódott formának akarjuk megadni azt a kellő tisztességet, amelyet minden nagy nép történelme felmutat és amely kimaradhatatlan kilométerköve egy-egy továbbélő nemzedék országútjának. A tradíciónak minden maradék nélkül való tiszteletét valljuk és kívánjuk, mert csakis ebben látjuk a biztositékát annak, hogy ez a nemzet egy újabb ezerév útjára fordult. Mentesen minden túlzó, vagy szűklátókörű sovinizmustól, bátran vallhatjuk, eddigi történelmünk olyan tárháza azoknak az igazi nemzeti erkölcsi tökéknek, amelyek biztosítják további ezerévre ennek a kicsiny népnek, de nagy nemzetnek a fennmaradását. Ugy érezzük, hogy e nemzetnek a további fennmaradásához a belépődíj nem a Mohács után lejátszódott tragédia alkalmával rovatott le, hanem akkor, amikor első és nagy királyunk, Szent István, az európai kultúrába beiktatta a törzsi, nyugtalan, keleti vérű ideszakadt népet. Szeretjük csodálni más nagy nemzet tradiciótíszteletét, vagy élcelődünk felette, azonban ugyanekkor ne feledjük el, hogy nekünk is éppen olyan nagy szükségünk van arra, hogy tiszteljük és ápoljuk e mult emlékeit, nem a múltért, hanem csakis a jövőért. Ha mi regisztráljuk azt, hogy az angol nép milyen csodálatos módon tudta konzerválni a mult emlékeit, milyen fellebbezhetctlen erővel szövi bele a régmúlt ittmaradt csökevényeit a mai modern, rohanó korba is, akkor .nekünk is ez a kötelességünk, hogy mind a tíz körmünkkel görcsösen kapaszkodjunk bele első szent uralkodónk királyi palástjába, avagy ne tekintsük felesleges fikciónak a Szent Korona többszázéves kialakult, hallatlanul nemes és az egész világon páratlanul álló gyönyörű eszméjét, hanem igenis mindenek felett és előtt iktassuk be gondolatkörünkbe, zárjuk szívünkbe azt teljes erőnkből. Nem igaz az, hogy a tradícióhoz való vak ragaszkodás megakasztója a fejlődésnek, az előretörésnek, hiszen ennek éppen az az Anglia mutatja a legszebb példáját, amely körömszakadtáig ragaszkodik reámaradt, ma már szinte érthetetlennek látszó külső formaságokhoz. így például az angol király még ma is a régi normannkorból származó „le Roy le veult" formával szentesíti a törvényeket. Olyan törvényeket, amelyek sok esetben több évtizeddel megelőznek más kultúrnemzetet is, s az a király szentesíti, aki már egymaga is csak szimbólum csupán a parlament irányító erejéhez és hatalmához képest. így érthető, ha sokan Angliát királyi köztársaságnak minősítik. S ha a felsőház elnöke ma is gyapjúzsákot! ül, mint évszázadokkal ezelőtt, mégsem tudta megakadályozni, hogy ezt a törvényhozó testületet az elmúlt idők alatt ne degradáljak le egyszerű formasággá az alsóházzal szemben. így tehát a tradiciótisztelet nem akadályozta meg a fejlődést, hanem igenis elősegítette azt, mert egyik nemzedék sem vállalta, hogy az ősök tiszteletét jelentő tradíciókat eltörölje, amikor az nem volt egyéb, mint az a hid, amelyen a legbiztosabban haladhat keresztül a rázkódtatás mentes útján a fejlődés felé. Mert amely nép ezeket a hidakat barbár módon lerombolja, az el is pusztul. Igenis, mi alkotmányosságnak nevezzük és érezzük azt az állami formát, amelyet Szent István honosított meg közel ezerévvel ezelőtt nálunk a kereszténység felvételével és a királyság bevezetésével. Nem tudjuk osztani azoknak a történészeknek a felfogását, akik még ma sem akarják megbocsátani István kiiályunknak, hogy harcolt a pogányság ellen, hogy kenyszerítette minden polgárát a kereszténység felvételére, mert amikor ezek a tudósok azt mondják, hogy ezzel a törzsi magyaiság között uralkodó ősi demokráciát törte ketté (mert van ilyen tudós is, aki ezt sérelmezi), s vetette meg az egyenlőtlenség alapját, akkor minden kétség nélküi áll előttünk, hogy éppen a felettünk elviharzott ezer év tanúbizonysága alapján, foogy nem volt más kiút a pusztulás elől, hogy igenis ez volt az egyetlen és bölcsen járható útja ennek a nemzetnek. Azon lehet szellemesen vitát kezdeni, hogy vájjon Szent István a nyugati nagy frank birodalom hűbéri rendszerét akarta-e itt is meghonosítani. Ennek ellentmondanak nemcsak egyes kutatóin* okfejtései, hanem igenis a későbbi századok során reánkmaradt döntő okmányok is, nemszóiva a Szent Koiona eszméjéről, ami már egymaga is élő cáfolata a hűbériség formájának abban az értelemben, ahogyan ez egyik-másik n>ugati birodalomban még a 17-ik század vegén is fennállott. II. — Szent István koráról reánkinaradt hagyományok igenis azt bizonyítják, hogy az ö erös kezű uralkodása, králysága nem mellőzte az akkori korban legjobban megfelelő alkotmányos formákat sem. Ertvc ezalatt a székesfehérvári törvényhozó napokat, avagy a királyi tanácsokat, amelyeket, ha ugyan ö maga tetsicse szerint állított is össze (tehát nem a nemzet küldte melléje a tanácsadókat, akiknek szavára esetleg hallgatott), azt kell mondanunk, hogy igenis ez volt az akkori korban legjobban megfelelő igazi alkotmányos forma. Mert, ha elképzeljük, hogy minő kultúráns fokon állottak őseink abban az időben, amikor írdoíudók csakis az idegenből idejött papok voltak, még élűiken élt a nemzet egyes törzseiben a régi portyázó, lovas-szellem, ; kkor meg tudjuk érteni, hogy szükség volt az összetartó és hátaimat jelentő erös királyi kézre. S ez a kéz nemcsak az akkori nyugati kultúrára akarta népet ránevelni ha jó szóval, ha tüzzel-vassal, végeredményben mindegy, a célkitűzés volt a fő. Minden igyekezete az volt, hogy megtartsa népének ezt a földet, amelyet ez a nép meghódított a nagy népvándorlások korában, az összeomlott latin-római birodalom védő nélkül maradt provinciáiban. Mi sem bizonyítja jobban ennek a módnak a helyességét és nagyon bölcs előrelátását, mint éppen a bolgár testvér törzs sorsa, akik talán akkor váltak el 114