Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1938 / 13-14. szám - Idegenforgalmunk csődje

tés esetén volt a tettes a rendes bíróságnak kiszolgáltatható. A 34.. fejezet templomok építését írja elő, míg a 35. fejezet a királyi adományokat szabályozza. A lopás büntetését tartalmazzák a 39—41. fejezetek. A büntetőjogász számára kiválóan érdekesek ezek a szabályok, amelyek egyrészt arról nevezetesek, hogy különbséget tesznek a szabad ember és a szolga által elkövetett lopási bűncselekmények következményei között, hogy továbbá a törvénykönyv élesen különböztet az első ízben bűnöző és a visszaeső bűnös között. Ez a megkülönböztetés mai élő jogunkban is fennáll. Nagyon érdekes a 44. fejezet azon jogszabálya, mely szerint az ispánok (megyefőnökök) a vitézektől jogtalanul elvett javakat a károsultnak visszaadni kötelesek. Ez a paragrafus a hivatali hatalommal való visszaélés megtorlásának első nyoma hazai jogunkban. A 47. és 48. fejezet a testi sértés jogkövetkezményeit szögezi le. Érdekes a 49. fejezet azon szabálya, mely szerint „ha valaki dühe gerjedelmében kardját kivonja, de mindaz által sebet nem ejt vele, csupán a mezítelen kardért bűnhőd jék a vérdíj felével." Mai jogi nyelven szólva: a jogosulatlan fegyverhasználat, fogalmának ősével találkozunk ebben a szabályban, melynek — fegyverforgató őseinkkel szemben — bizonyára praktikus jelentősége volt. Az 51. fejezet „A király és ország ellen való pártütésröl" szól és az ilyen bűncselekmény tettesét átok alá helyezi és kiközösíti. Az 52. fejezet a papi tizedet szabályozza és a szentistváni törvények nyelvezetének zamatosságára, szinte közmondás-szerűségére álljon itt a következő pompás mondat: „Akinek Isten tizet ad egy évben, a tizediket adja Istennek". Ezek voltak Szent István második törvénykönyvének nevezetesebb szabályai és látható ebből az exemplificativ felsorolásból is, hogy mi mindenre terjedt ki első királyunknak törvényhozói figyelme. Egy-két olyan intézménytől eltekintve, melyek felett az idő elhaladt, a szentistváni jogszabályok mind a mai napig a magyar jog gerincét képezik. Nem is lehet ez máskép. István törvényhozásának három fundamentuma: a vallásosság, a józanság és az erkölcs. Olyan elvi alap ez, mely minden civilizált nemzet jogéletének szükségszerű alapja. A csodálatos az egészben mégis az, hogy ez a tisztult és magasrendű jogfelfogás oly korszakban jelenik meg István király jogalkotásában, amely korszak a bennünket környező nemzetek életében legtöbbnyire még a visszamaradottság jellegét hordja magán. Nem üres frázis, hogy István alkotása évszázadokkal előzte meg korát. Az sem vitatható el tőle, hogy a kereszténység nemzetközi jellege dacára meg tudta őrizni a nemzeti eszmék önálló, nemzeties vonatkozásait. A két irányú áramlat (Róma és Buda) csodálatos tapintattal és kiválasztó érzékkel történt egyeztetése a politikai képességeknek olyan gazdagságát bizonyítja, hogy már ez egymaga is elegendő ahhoz, hogy István királyunkat ne csak időbeli sorrendben, hanem az értékelés szempontjából is az első magyar királynak nevezzük. Mindenki, aki a magyar alkotmányjogot egy kevéssé is ismeri, jól tudja, hogy a magyar szent Korona szerepe milyen döntő jelentőségű nemzetünk történelmében. Ez a csodálatos szimbólum többet jelentett, mint az első magyar ember homlokát övező arany- és drágakő ékességet. A magyar királyi korona a magyar nemzet minden egyes tagjának együvélartozását és azt jelentette, hogy minden hatalom benne gyökeredzik. Ez a központosító államfelfogás biztosította azt a lehetőséget, hogy még olyan időkben is, amikor (pl. a török hódoltság idején) országunk egyrészt' idegen állam hatalmi körébe jutott, — a meghódított területeken lakó magyarság idetartozása egy percig sem vált kétségessé. Az évszázados török megszállás nem bonthatta meg a nemzet egységét, a megszállt területek lakossága csodálatosképen magyar marad, ahelyett, hogy más történelmi példákhoz hasonlóan, átidomult volna a bódító képére. Ennek a centralisztikus államszemléletnek volt következménye, hogy ez a kis nemzet ellent tudott állani a nemzetiségek hatalmaskodásainak is. Nemcsak a török hódítók, hanem a szláv és német települők állandóan azt a veszélyt jelentették, hogy a magyarság elveszti önálló nemzeti jellegzetességét. Ma már nyugodtan megállapíthatjuk, hogy erre soha nem került sor, bármikor és bármily irányban Árpád népe tartotta fenn magának a hegemóniát. Ez csakis úgy volt lehetséges, hogy az államforma és az István király által alapított magyar alkotmány alkalmas volt a magyarságnak mindezen történelmi veszély-lehetőséggel szemben biztos oltalmat nyújtani. Amikor tehát Szent István királyunk emlékét ünnepeljük, az ünneplések sok szép külsősége mögött egy valóságos, kézzelfogható történelmi tény adja meg az ünneplés igazi jelentőségét. Az a tény, hogy mai állami létünk, nemzeti önállóságunk el sem volna képzelhető azon széles és megbízható alap nélkül, amelyre első királyunk a magyar nemzet épületét emelte. Szent István kora és az alkotmányosság Irta: Temple Rezső dr. 1. -— Amikor alkotmányosságról beszélünk, akkor először is két fontos szempontot kell magunk elé tűznünk. Mégpedig számolnunk kell azzal a magátólérthetödö ténnyel, hogy a szent-istváni kor és a mai kor által értelmezett alkotmányosság között óriási különbség van, továbbá mérlegelnünk kell azt, hogy e korból reánk maradt történeti kútfők elégtelenek abból a szempontból, hogy azokból megdönthetetlen végkövetkeztetéseket tudjunk levonni. Közvetlen abból a korból nem maradt reánk olyan írásmunka, amelyből minden kétséget kizáróan tudnók megállapítani azokat az alkotmányos formákat, amelyben első szent királyunk alatt a nemzet élt. A történelemtudósaink nagyrésze különböző felfogást vallanak e kor alkotmányos berendezettségét illetően és tagadhatatlan, hogy sok tudósunk szubjektív, egyéni véleményt is vitt bele következtetéseibe, nem szólva arról, hogy ezek a következtetések nemcsupán egyedül a történelemtudomány eszközeivel szűrettek le, hanem a szociológia módszerét is igénybevették. Az írásos kútfők mindegyikében már mint mithikus, az egyes nemzetek életében oly nagy szerepet játszó hősies mult 113