Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1938 / 13-14. szám - Történelem és külpolitika

nagy közvélemény és főleg a nemzetközi közvélemény elé nem tartozó megállapodásokat más országokkal, azonban éppen a mult rettenetes következményein okulva és a magyar nemzeti jövő szempontjából, határt kell szabnunk az ilyen megállapodások lehetőségeinek. Határt kell szabni egyszer és mindenkorra alkotmányosan az ilyen titkos elkötelezettségeknek. III. E határt csakis úgy vonhatjuk meg, ha biztosítékképen olyan törvényt hoznának, amely tisztán, félreérthetetlenül kimondja azt, hogy a magyar katona háború esetén nem hagyhatja el a Szent Korona határait és a mai trianoni határokon belül ez az ország nem szolgálhat sem hadtáp-, sem felvonulási terepül más idegen, akár barátságos, akár ellenséges nemzet számára. Ezt kifejezetten törvényben kell biztosítanunk éppen a magyar katona és a magyar nemzeti jövő biztosítéka szempontjából. Háború esetén e torvény az ország határai alatt a Szent Koronának történelmi határait érti, s nem a trianoni békediktátum fércmunkájának kényszerhatárait. Tagadjuk azoknak a kishitűeknek a felfogását, akik azt szeretik nem minden célzatos tendencia nélkül hangoztatni, hogy olyan kis nemzet, mint mi vagyunk, nem állhat meg a saját lábán. Mertha szükségünk is van nagy jóakarókra, azonban ez a jóakarat nem mehet túl az egészséges önzés reálhatárain, nem érhet el a nagyok csodálatáig és azoknak a vakon való követéséig, nem szólva arról a már fentebb hangoztatott nibelungi hűségről, mely utóbbit teljesen száműznünk kell vissza oda, ahonnan jött, a mondák világába. Nem igaz, hogy mi nem állhatunk meg a saját lábunkon és hogy valaha is bekövetkezzék az, hogy bennünket más nagy nemzet bekebelezzen és megfoszthasson nemzeti önállóságunktól. Mert ha voltak is időszakok történelmünkben, hogy hódító idegen nemzetek leigáztak bennünket ideig-óráig, a nemzeti géniusz és az igazi, kipusztíthatatlan nemzetalkotó erő újra és újra felépítette ezt az országot és fogja felépíteni a jövőben is bármily váratlan csapás vagy leigázási kísérlet után. Ez a leigázási lehetőség azonban mindinkább kezd veszíteni valószínűségéből az idő haladásával, miután a mai és a jövő század Európája mindinkább kizár már eleve minden jelentősebb hatalmi határeltolódást. Nem tudjuk, hogy miképpen képzelik el ezek a kishitűek lázálmaikban a jövőt, de nyugodjanak meg abban, hogy nem jön sem a török, sem a tatár, hogy bennünket újra legázoljon. Mert nem jöhet sem keletről, sem nyugatról senki, aki valaha is megszüntetheti ennek a kis országnak a nemzeti önállóságát, erre biztosíték és csalhatatlan bizonyíték az elmúlt ezerév. Honalapító őseink még abban az időben jöttek ide, amikor nem volt kifüggesztve a „megtelt" tábla, amikor még lehetett új országhatárokat szabni a népvándorlás európai zűrzavarában. Ma már csak etnikai határokat lehet ide-oda tologatni a térképen, de nemzettesteket beolvasztani, eltörülni nem lehet. Példa erre Lengyelország, vagy Finnország történelme, vagy akár a velünk évszázadok óta ellentétben álló csehek története, akik újra és újra nemzeti önállóságukért harcoltak, sokszor, mint jelenleg, túlzott soviniszta nagyzási hóbortból az etnikai határaikon túlmenőleg is. Mert amikor most ünnepeljük Szent István 900 éves jubileumát, akkor sokaknak meg kell tanulniok azt is a mi történelmünkből, akár itthon, akár künn a nagyvilágban, hogy Szent István országalapítása már akkor abban találta meg nagy erejét, hogy számolt a kis etnikai csoportok gyengeségével és koronájának uralma alatt több ilyen csoportnak az államegységét vetette meg geográfiailag és gazdaságilag is a királyi uralom összetartó egysége erejével, amely éppen a kis etnikai határokon túl egy nagy államegységet tudott összefogni és virágzásra indítani. Amit ő a többnyelvű nemzet erejéről mondott, az már akkor élő valóság volt és ma is a jövő ígérete, éppen a boldogulás szempontjából. Ezt nemcsak az ő állampolitikai bölcsessége mondatta vele, hanem ennek a Duna-medencének a geopolitikai törvényszerűsége az akkori helyzetre, de ez éppen úgy érvényes a mai nyugattal szemben, mint volt akkor. Amit Szent István előtt Róma jelentett a világhatalmával a Földközi tenger határain a „soknyelvű nemzettel", ugyanazt alkotta meg Szent István Róma széthullása után itt a Duna-medencében, mert arra szükség volt és szükség lesz a jövőben is. Akár megismétli magát a történelem, akár nem, ezt szeretik hangoztatni olyanok is, akik nem akarnak tanulni a történelemből, tény az, hogy ma, huszonötévvel a világháború elindulása után, nagyjából olyan a helyzet, mint volt akkor, amikor elindult. Ha cikkünk elején lévő idézetet összehasonlítjuk a mai helyzettel, akkor önkéntelenül is feltűnnek előttünk annak az angol gyűrűnek a kontúrjai, amiről az megemlékezik, hiszen a mai Harmadik Birodalom nemcsak az örökös ellenségnek, Franciaországnak az állandó félelmét keltette fel, hanem újra ellene áskálódik a Szovjet is. Azok az „egymást követő erőpróbák", amiről az idézet beszél, ma ismét sorozatosan játszódnak le előttünk a nagy világpolitikában. Hiába hirdeti Anglia a béke politikáját, csak naiv ember hiheti el azt, hogy az erős fegyverkezés és az ő bekerítő politikája csakis a békét szolgálná. De mindez bennünket, a már önálló nemzeti külpolitikánknál nem nagyon érdekelhet olyan vonatkozásban, mint 25 évvel ezelőtt, miután mi nem sodródhatunk újra egy olyan háborúba, amelynek nem mi vagyunk az elindítói, hanem csak voltunk a keserű szenvedői. Kell, hogy ez mementóként álljon előttünk és ma, amikor éppen a győri program keresztülvitelének gerinceként a magyar nemzeti hadseregnek mindenki által olyan nagyon kívánt fejlesztése megindul, akkor kell egyben arra is gondolnunk, hogy az ezért hozandó lelkes áldozatok csakis azt a célt szolgálják, amit nemzeti célkitűzéseink megkívánnak és amivel a legjobban, a legszebben és legméltóbban tudjuk a hős magyar katonák emlékét és jövőjét is megbecsülni: a magyar katonák csakis a független, keresztény és nemzeti Magyarország érdekeit szolgálhatják, védhetik meg. 90