Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1938 / 13-14. szám - Történelem és külpolitika

függőben van, szinte elposványosodott és ahoz képest, ami történt Ausztria rapid bekebelezésével, szinte csigalassúságúvá vált a cseh-kérdés. Mindez azért érthetetlen, mert a naiv újságolvasó polgár nem láthat bele a diplomácia boszorkánykonyhájába. Nem tudhatja, hogy hol és milyen titkos nagyhatalmi megállapodások állanak fenn. Teljes mértékben igazat kell adnunk Antal István államtitkár úr egyik legutóbbi beszédében hangoztatott ama tételnek, hogy sokkal nehezebb egy kis nemzetet vezetni, mint egy nagyot, de különösen áll ez a külpolitika terén. Nemzeti önállóságunk visszanyerése óta, noha ez az átkos trianoni megcsonkítottságunkkal jött létre, külön, önálló nemzeti külpoitikánk is van és reméljük, hogy ez a külpolitikai vezetés minden tekintetben előnyös reánk nézve, erre szinte garancia Kánya Kálmán külügyminiszterünknek óriási felkészültsége, többévtizedes diplomáciai iskolája. Reája nem alkalmazhatjuk most már azt a tételt, hogy ő a ballhausplatzi iskola követője, legfeljebb iskoláját ott kezdette, mert ezzel az iskolával nem lehetünk megelégedve, ami a multat, a világháborús közelmúltat illeti. Lehet, hogy ennek a habsburgi iskolának többszázéves tradíciója volt 1918-ig a külpolitika terén, azt azonban ma már tudjuk — amikor Kossuth Lajos írta ezt 1893-ban „Osztrák császár és magyar király" című cikkében, akkor sokan nem hitték el! — hogy a monarchia külpoitikája nem nemzeti külpolitika volt, hanem a Habsurgok dinasztikus külpolitikája, ami óriási különbség és amely nagy különbséget a saját bőrünkön érezhettük attól a pillanattól kezdve, amikor J9i4-ben a világháború kitört. Ebbe a különbségbe pusztult bele Nagy-Magyarország. Mert mi történt a világháborúban? A magyar katona, akire büszkék voltunk és lehettünk mindig, ebben a háborúban Amerika és Ausztrália földjét kikvéve mind a többi három világrészben harcolt, vérzett és pusztult. Ott volt a világháború összes európai harcterein! De amikor arról lett volna szó, hogy magyar véreink megvédjék Szent István koronájának országhatárait, akkor arra már nem jutott sem ember, sem idő. A mi katonáink védték hősiesen e különféle harctereken idegen országok idegen határait, de a sajátunkat nem tudták megvédeni, erre nem kaptak és nem is kaphattak parancsot. Mi köze volt Szent István országának akár a francia Ardennes-hegyláncaihoz, a doberdói hegységhez, vagy Piave piszkos szürke hullámaihoz, Wolhinia mocsaraihoz, vagy a Dardanellák maláriás földjéhez?! A több, mint egymillió hősi halott és sebesült, hadifogoly magyar katona, vérünk a vérünkből, a tanúsága annak, hogy nem volt magyar nemzeti külpolitikánk, hanem részben egy dinasztia, részben más, idegen nagyhatalmi érdekekért véreztek el hőseink — miként cikkünk elején idézett mondatokból láthatjuk — nibelungi hűségből. Ha ma, a nagy világégés elindulása után 25 évvel, áttanulmányozzuk ennek a nagy háborúnak az adatait, akkor önkéntelenül is fel kell, hogy merüljön előttünk egy kérdés: kik voltak a vétkesek, s miért nem történt meg e vétkekért a felelősségrevonás? Hiszen csak egyetlen adatot kell ide leírnunk s akkor borzadva kell minden józan gondolkodású embernek arra gondolni, hogy kik vezették a központi hatalmakat? Diplomaták? Hadvezérek? Sajnos a történelem a lefolyt háborús időszak megdönthetetlen tárgyi adataiból a felelős vezetőkről új értékítéletet fog hozni és ez igen lesújtó lesz. Mert, ha ezeknek a vezéreknek, diplomatáknak és államférfiaknak senki sem vonja kétségbe a nemes intencióit nemzetükkel szemben, azonban ez a nemes intenció sehogyan sem állhat arányban azzal a tudatlansággal és lelkiismeretlenséggel, amelyekkel ezek bőven fel voltak szereve, nem beszélve a szűk és önző látókörről, amellyel koruk problémáit szemlélték, de amelyekkel mind-mind csak előidézői voltak annak a hatalmas pusztításnak, amelyet ez a négyéves világégés okozott emberben, kultúrában, erkölcsben. Ha lehet is a csoda, vagy valamilyen zseniális hadvezéri terv az alapja egy elindítandó nagy háborúnak, mégis kételkednünk kell abban, hogy mindez segíthessen a számbeli fölényen a küzdő felek között. Mert amikor a központi hatalmak 1914 júliusában a háborút elindították, már akkor tudhatta minden iskolás gyerek, hogy mi a számbeli arány a háborús felek között. Az akkori hiteles adatok szerint a központi hatalmak (Ausztria-Magyarország és Németország) háborús létszáma 3,500.000 emberből állott, míg ugyanakkor a szemben álló szövetséges és társult nagyhatalmak háborús létszáma 6,038.000-et tett ki. Ez volt az elindulás napján s ez az arány egy év múlva mégjobban eltolódott a központi hatalmak terhére, amikor Olaszország is beavatkozott a háborúba, s ez fokozódott évről-évre. Nem igaz az, hogy a marne-i csata döntötte el a háborút, hanem ez a túlerő, amely már fennállott az elindulás pillanatában és ezért felelőssek azok, akik elindították, s ha kényszer alatt is vállalták, ezt a kilátástalan emberpusztítást. Ez a megdönthetetlen puszta igazság. Tételünk igazolása céljából lényegtelen most a jövő történelemírás igazolásának a bevárása, mert ez el fog következni, azonban tagadhatatlan, hogy az akkori diplomáciai és politikai vezetőket súlyos felelősség terheli. Még ennek a felelősségnek a megállapításával sem tudjuk visszapótolni azt a mérhetetlen veszteséget, amely mindezekből reánk, az ártatlan nemzetre hárult következményeiben és vitt bennünket feltartóztathatatlanul a trianoni kényszerbékéig. Az egymillió magyar pusztulása az égre kiált és szabja meg egyben a jövő nemzeti külpolitikánkat is, ahol az egyetlen és első pont is egyben csakis az lehet, hogy magyar katona nem foghat fegyvert csakis a Szent Korona határai védelmére. Más nemzeti külpolitikánk nekünk nem lehet. Ha ezt most itt leszegezzük tisztán és félreérthetetlenül, akkor ezzel nincs más célunk, mint megjelölni azt az irányt, amely túlmenően minden legendás nibelungi hűségen, nem hozhat bennünket ismét egy újabb Trianon elé. Szükség van erre éppen ma, mert eltekintve attól, hogy a diplomáciai iskolában még ma is szokásban van az, hogy titkos konvenciókat kötnek, amelyek csak akkor kerülnek napvilágra, amikor már késő, amikor a vállalt kötelezettségeket teljesíteni kell. Még az ellen sem nyilatkozhatunk, hogy a mi diplomáciánk ne kössön ilyen titkos, a 89