Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1938 / 13-14. szám - Történelem és külpolitika

kezdte Bismarck felépíteni a nagy német birodalmat, beleértve Német-Ausztriát is. Amikor tehát a francia háború győzelme után Versaillesben proklamálták a német császárságot, ezzel elszakította véglegesen a Habsburg befolyástól Bajorországot is. Erzsébet királynőnk is Wittelsbach-családból való volt. Természetes tehát, hogy a nagy német alakulással szemben a habsburgi birodalomban is megindult az ellenhatás. Ez főleg Beust gróf akkori külügyminiszter mesterkedései nyomán indult meg és a Hohenwarth-féle minisztérium megalakulásában jelentkezett ú. n. föderalista mozgalomban érte el legmagasabb fokátEnnek a mozgalomnak az volt a célja, hogy a Habsburgok uralma alatt olyan erős, a szláv nemzetiségek előbbrejutására alapozott, szövetséges állam alakuljon, amely egységességével, erejével kiegyensúlyozhatja Bismarck német császárságát. Ennek a szláv előretörésnek Prága lett volna a súlypontja, a csehek az összes szlávok lakta országrészekre autonómiát nyertek volna (így többek között a Szent István koronájához tartozó Horvát-Szlavónia is, valamint a tót felvidék, Galícia is cseh uralom alá kerültek volna!) Természetesen mindezeknek a hátterében ott állott a-' akkori hatalmas orosz cári-birodalom. Magyarország már akkor visszaszoríttatott volna mai megcsonkított határaira és mint a többi kis államok, (Tirol, AlsóAusztria stb.) a Habsburg jogar alatt tartozott volna a szövetséges államok konszernjébe. Andrássg Gyula gróf és Deák Ferenc azonnal felismerték ennek a kísérletnek veszélyeit a történelmi Magyarországra nézve, s minden erejüket igénybevéve, hivatkozva az 1867-iki kiegyezés statútumaira, akadályozták mog a Prágába való eltolódást az uralkodónál. Azonban, úgylátszik, egy bizonvos történelmi folyamatot nem lehet véglegesen megállítani, mert hiszen az akkor elindult cseh-álom mégis megvalóuU az 1914—18. évek vesztett háborúja után. sokkal roszszabb formában, idegen nagyhatalmak támogatásával és bennünket mésis megcsonkítottak, letörve Szent István koronájának legértékesebb földdarabjait. De nézzük tovább, hogy mi történt ettől az időtől kezdve nálunk. Amikor Andrássg Gyula grófnak sikerült Hohenwarth minisztériumát megbuktatni, valamint később magát a hatalmas Beust gróf külügyminisztert is, akkor ő került a monarchia külügyminiszteri székébe és indította meg Bismarckkal együtt azt az új külpolitikai irányzatot, amely a végén elhárít hatatlanul a világháborúhoz vezetett. Már 1872-ben megalakult Berlinben a három-császár-szövetség, amelyet Andrássy Gyula azért erőltetett, hogy ezzel a hatalmas és mindig bajt okozó cári Oroszországot hozzáfűzze a német és az osztrák császársághoz. De Oroszország nem maradt nyugodt. Már 1876ban Gorcsakov herceg tapogatódzott Bismarcknál, vájjon milyen álláspontot foglalna el, ha Oroszország háborút viselne Ausztria-Magyarország ellen. Ennek a háborús szándéknak egyetlen célja volt a cári Oroszországnak a balkáni terjeszkedés, amelynek a monarchia volt a legfőbb akadálya. Amidőn tehát erre az érdeklődésre Bismarck olyan választ adott, ami azt mutatta, hogy Németország nem hagyná el szövetségesét, akkor Oroszország más eszközökhöz folyamodott: megállapodott a monarchiával. Ez a megállapodás titkos volt, sőt Bismarck előtt is el kellett titkolni, s az volt a lényege, hogy a monarchia Bosznia-Hercegovina ellenében szabad kezet ad Oroszországnak Törökországgal szemben. Andrássy Gyulának ez a titkos megállapodása, amely 1877 január 15-én kelt, sok minden, akkor érthetetlen jelenségre ad választ, így többek között arra, hogy amikor az orosz gőzhenger megindult a törökök ellen, akkor az egész magyar közvélemény szimpátiája a törökök mellé állt, az egyetemi ifjúság díszkardot vitt le Ozmán pasának, a plevnai hősnek. úgy a sajtóban, mint a parlamentben hangok hallatszottak, hogy a monarchia álljon a törökök mellé. S nem tudott senki arról a titkos szerződésről, amelyet Andrássy kötött Gorcsakov herceggel a monarchia semlegességére és amelynek köszönhette Oroszország a törökök feletti győzelmét. A közvélemény érthetetlenül állt a dolgok folyása előtt és tehetetlen volt az egész politikai élet. Hiszen akkor még élénk emlékezetben volt az a tény, hogy a magyar szabadságharc leveretése az orosz beavatkozásra sikerült csak és így érthető volt a magyar hazafias társadalom antipáliája az orosz és szimpátiája a török mellett, amely nemzet oly sok elmenekült hazafiúinknak adott lovagias menedéket Rákóczi-\6\ kezdv© Kossuth Lajosig. Más azonban egy társadalom szimpátiája és más a titkos diplomácia reál politikája. Andrássy Gyula gróf nagy államférfi volt és akkor az ő felfogása és megítélése szerint ez a külpolitika felelt meg a monarchia érdekeinek. Mi ma már tudjuk, hogy mindez nem szolgálta a magyar nemzeti érdekeket, de akkor még nem volt önálló magyar külpolitika. Mert eltekintve attól, hogy az 1878-ik évi berlini kongresszus által is szentesített igény Bosznia-Hercegovinára valósággá vált az okkupáció megindításával, amely tény talán valóban elensúlyozta akkor az orosz pánszlávizmus további balkáni terjeszkedését, azonban mindhiába valók voltak azok a megszámlálhatatlan milliók pénzben és emberáldozatban, amelyet először is ennél az okkupációnál és aztán négyévtized múlva a világháborúban hoztunk. Tagadhatatlan történelmi tény ma már, hogy nem tudtuk megállítani az orosz pánszlávizmus hullámait a balkánon, sőt ezzel a bekebelezéssel olyan ellenségeket szereztünk magunknak a Balkánon, mint Szerbia, vagy Románia voltak közvetlenül a háború előtt, főleg attól az időtől kezdve, amikor mi ezt a nagyhatalmi politikát csináltuk. II. Megvagyunk győződve, hogy a diplomácia jelenlegi állása mellett sem lehetett eddig kiküszöbölni azolyan ú. n. titkos konvenciókat, megállapodásokat, amelyek nem egyeznek talán a nemzeti közvélemény felfogásával és ha ezt figyelembevesszük, akkor sok olyan jelenségre találunk magyarázatot a mai külpolitikai világhelyzetben, amely jelenségek előtt olyan érthetetlenül áll az egyszerű újságolvasó polgár. Csak egy példát akarunk erre illusztráásként felhozni: a most előttünk zajló cseh-szlovák problémát. Az ú. n. szudéta-német kérdés, amitől bizonyos kirobbanásokat várt, mondjuk a közvélemény, ma még mindig 88