Törvényhozók lapja, 1937 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1937 / 1-2. szám - Baksis-rendszer a városházán

„Én N. N. koronás fejedelmünk ö. cs. kir. felsége által az esztendei hónap . . . . napjára k. . . összehívott ország gyűlésére ezen tekintetes megye követjévé választatva és kiküldetve lévén és esküszöm az egy élő Istenre hogy azokat, amikre küldőim által utasítva leszek, teljes erömbül igyekezendek kieszközleni s utasításom ellenére sem hallgatással, sem tettel nem fogok törekedni, azon esetben pedig, amidőn utasításom, vagy éppen nem lenne, vagy előttem az értelme kétséges lenne, ' annak adását, vagy felvilágosítását a küldőimtői halasztás nélkül kérendem és semmi esetre olyasba, ami a fejedelem jogaival, az ország szabadságával, alkotmányával ellenkezik, bele nem egyezek, sőt, ha ilyenek előfordulnának a fejedelemhez, Hazámhoz s kik képét viselendem, küldőimhez tartozó hűségemhez képest minden igyekezetembül sikerüléseket gátolni törekendek, mind azokrul pedig, amik az ország gyűlésen, kerületi és országos ülésekben előfordulandanak s történendenek, jelesül pedig arrul is, hogy mely tárgyban mikor és miképen nyilatkoztam, a tekintetes Karok és Rendek körülállásos és hű jelentést teendek s az 1649.-ik évi 44.-ik törv. cikk tartalmához képest az ország gyűlés lefolyta alatt hivatalokat, címeket, kedvezéseket, ajándékokat sem magam nem kérendek, sem közbenjárók által a részemre kéretni vagy szorgalmaztatni nem fogok. Isten engem úgy segéljen stb." Ebből a szövegből világos, hogy eleink milyen nagy súlyt helyeztek már századokkal előbb a képviselői függetlenségére és a jóerkölcsbe ütköző cselekmények megakadályozására. Kitűnik ez az esküszövegben említett 1649. évi 44. törvénycikk 3. §-ából is, amely a következőket mondja: „Ajándékokat pedig az országgyűlési ügyek alkalmából se a főpap uraknak vagy báróknak, se más országlakosoknak ne legyen szabad adni vagy elfogadni és mind az ajándékozókat, mind az elfogadókat, a dolog valóságának kiderítése után becstelenség büntetésében lehessen elmarasztalni." Ha tehát biztosítani akarjuk a közélet tisztaságát, ha meg akarjuk valósítani azt a szép gondolatot, hogy „az országgyűlés tagjait hivatásuk betöltésében kizárólag az egyetemes nemzeti érdek" vezesse, akkor először, amint a javaslat is kifejti, távol kell tartanunk tőlük mindazokat a lehetőségeket, amik hivatásuk önzetlen és lelkiismeretes gyakorlását befolyásolhatják, vagy akadályozhatják s másodszor be kell hoznunk a parlamenti esküt is, amely a maga vallási és erkölcsi erejével üdvös hatást fog gyakorolni nemcsak az országgyűlésre, hanem azon keresztül a köz- és magánéletre egyaránt. Baksis-rendszer a városházán Nem ismerjük eredetét, nem tudjuk, hogy ez a szokás mikor honosodott meg a városházáin, talán a liberális Vázsonyi-féle korszakban, nem tudjuk, de nem is fontos az eredetét kutatni. A tény az, hogy itt van, jelen van, élvezhetjük áldásait. Egyébkén nyilt titok, mindenki tudja, de nem tiltakozik ellene senki, talán tabunak tekintik. Arról van szó, hogy minden negyedévben az elnöki ügyosztály pénzkiosztást eszközöl a sajtó részére1, valamint a sajtó munkatársainak. Pontosan megjelennek az elnöki ügyosztályban negyedévenként a hírlapírók és ott pénzt vesznek át minden jogcím és szemérem nélkül. Félreértés ne essék, nem az ú. n. „álhírlapírókról" van szó, hanem a valódi, tizennyolckarátos, igazi hírlapírókról, akiknek vérbeli hivatásosságát senki nem vonhatja kétségbe, akik magukat joggal számíthatják az ujsá'gírói társadalom elitje közé, nagyrészt azért, mert napilapok rendes belső munkatársai, kisrészt pedig tollforgatói tehetségük révén. Megvagyunk győződve arról, hogy a nyomdafesték is elpirulna, ha ebben kémiai összetétele meg nem akadályozná', amikor látja, hogy azok a lovagok, akik vele hivatásbeli frigyben állanak, ily csúnyán vétenek a közös etika ellen. Mert hiáiba adunk e ténynek bárminő jogcímet, hiába igyekszünk ezt ki- és megmagyarázni, a vizsgáló lelkiismeret, a szigorú valóság mégis csak egy és megváltozhatatlan. Hiába kutatunk a Lgparányíbb kis mentő- vagy jogcím után, a rideg valóságon nem tudunk változtatni, nem tudjuk azt enyhíteni. Nevén kell nevezni a gyermeket, ami e törvénytelen házasságból születik, akkor, amikor a hivatásos újságírók a társadalom íratlan megbízásaiból való hivatásuk közben összeférhetetlenségi állapotba kerülnek és ahol ellenőrízniök kellene, ott pénzbeli juttatást fogadnak el, ennek a neve perzsául is, magyarul is: baksis! íme, a manapság mindjobban növekvő antizsurnalizmusnak egyik forrása, amit kizárólag a sajtó olyan munkatálrsai fakasztottak felszínre, akik hivatásuk gyakorlása közben bő lelkiismeretükkel állandóan vétenek az újságírói etika ellen. Hiszen ha ez csak szórványos jelenség lenne, akkor könnyen elnyomhatná a felhagzó kritika, de amikor olyan megnyilvánulással áliunk szemben — mint amilyen a városházi eset is — ahol ez szinte intézménye, sííett, mondhatnók tradícióvá merevült, szentesített szokássá vált, ott hiába vészük elő a szerény kritikai szót, ide már seprűre van szükség. Mert pillanatnyilag nem érdekel bennünket olyan mellékkörülmény — ami ugyan szintén fontos a kritika és következtetés szempontjából — hogy ki adja a pénzt, honnan adja, kik elenörzik, hol nyilvántartatik ez a summa és így tovább, mindez most 9