Törvényhozók lapja, 1937 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1937 / 17-18. szám - Kompenzáció a házassági bontóperben

felbontást kérőre nézve a további életközösség elviselhe­tetlenné vált. Ez tehát az a paragrafus, amelynek alapján a való életre tekintettel a legtöbb bontópert le kellene folytatni!, mert hiszen előre történő meghatározása a há­zassági kötelék elleni sérelmeknek lehetetlen és az élet minden nap újabb és újabb eseteket produkál. A magyar jog csak vétkesség esetén bont, s ha elég súlyos a fenti köteléksértés, a bíró a házosságot a vétkes fél hibájából felbontja. Mi a helyzet azonban akkor, ha mind a két fél vétkes és hogyan alakúi az- ismertetett szakasz alapján a bírói mérlegelés!? Itt merül fel a kom­penzáció kérdése, llletőeleg felmerülne. A Kúria ugyanis sok elvi határozatban kimondotta már, hoj,-y kompenzáció nincs, ilyet a magyar bí'rói gyakoilat nem ismer, de — mondja a Kúria sok esetben — a biró a 80,'a paragrafus alkalmazásakor hivatva van vizsgálni azt, vájjon a házas­sági viszony annyira fel van-e dúlva, hogy a felbontást kérőre nézve a további életközösség elviselhetetlenné vált. Máj- pedig ha vétkezett is az egyi-r fé! a házassági kötelék eilen, olyannyira, hogy vétkes*?ge alapján a házasságot íel lehetne bontani, de a házasság felbontását kérő i'gyancsak megsértette azt, n< nr; lehet olyan morális meg­bántódása a vétkesség tudomására jutásakor, amely szá­mára a házassági együttélést elviselhetetlenné tenné, hiszen az erkölcsi alapról ö maga is letért. A házasság tehát nem feldúlt, s azt a bírónak felbontania nem kell, de nem is szabad: Mindkét fél relatív bontóokban való vétkessége esetén a bíróság tehát az esetek legnagyobb ré­szében a bontást mellőzi. A helyzet gyakorlati szemmel nézve tehát az, hogyha a nő kétségkívül bebizonyithatóan, de nem szemmellát­hatóan (lásd 76. szakasz) házasságot tör, a férfi pedig ugyanakkor nem veti meg ugyancsak bizonyíthatóan a ezépnemet, a bíróság a mindkét fél által gyűlölt és terhes köteléket nem fogja felbontani, bármelyik fél is kérné azt, mert a kívánt feldúltság, amely a bontást kérőre nézve a köteléket elviselhetetlenné tenné, az előbb ismertetett in­dokból nincs meg. Hogy a Kúriának ezt a gyakorlatát most már kom­penzációnak fogjuk-e hívni, vagy a- 80. szakasz által biz­tosított mérlegelésnek, szerintünk úgy elméletileg, mint gyakorlatilag teljesen egyremegy. Csupán a dolgok való lényege az, amely megfontolásra szorul, t.i., hogy a gya­korlat alapján a gyökerében tönkretett, gyűlölettel át­szőtt házasságok, amelyeknek erkölcsi tartalmuk már egyáltalán nincs, nem nyerhetnek megoldást, mert épp a bontóper struktúrája a vétkességet anyagi szempontok miatt is, egyik sem akarja vállalni s egymást gyötörve igyekeznek egymás számára az amúgy is tryötrelmes köte­léket még elviselhetetlenebbé tenni, hogy a vétkesség vállalásával a kevésbé tűrni tiidó átlói szabadulni igyekez­zék- A bírói gyakorlat errevonatkozoiag a legmesszebb­menő tapasztalatokat nyerte az élettől, de erről majd más­helyütt. A magunk részéről nem tudunk károsabb valamit el­képzelni úgy társadalmi, mint az erköicsi életében a nem­zetnek, mint egy ilyen kényszereszközökkel összekötözött gyűlöletmacvat, amely a maga kis körén belül elvégzi társadalom pusztító mérgező hatását. A bírói gyakorlatot a szükségszerűség irányítja és ha tévesen felfogott morális érdekekből szembehelyezkedik azzal, a való élet keresztültör rajta és megtalálván a rést, a jogfejlődést más irianyba vifzi. Ez pedig a legélesebb kritikája a jogfejlődés helyes, V»gy helytelen voltának. Jelen esetben az élet felhasználván a 77'a szakasz által adott lehetőségeket, a megegyezéses válóokok olyan szá­mát produkálja, amely a gyakorlati jogászok előtt nem kétségesen, csupán a II. T. kompenzációs gyakorlatának ellensúlyozására szolgál, éénken rámutatva annak hely­telen voltára. A Kúria már számos esetben tette volt a múltban, hogy husszae és alapos magiontoi is után az életviszonyok ismeretében bármily kijegecesedett gyakoriatától is eltért, etikai értékűvé tévén a szabályt „épp az okos. aki tanulni hajlandó" és bízunk abban, hogy a gyakorlati jogásztársa­dalomnak és az élet számos példájának végül is sikerül meggyőznit a Kúriát arról, hogy ez a gyakorlat a való­élettől eltávolodott és változtatása &zorul. SZÁZHATVANNÉGY szavazat még nem je­lenti azt, hogy valaki megbukott, vagy nem bukott meg, szóval ez is lehet felfogás és vita tárgya, csak azt nem tudjuk megérteni, hogy miért vezet minden út Rómába, illetve miért akar minden olyan politikus képviselő lenni, aki néhány népgyűlési beszédet tartott már. Ha jól emlékszünk, akkor Hitler már rég népes és hatalmas pártnak volt a vezére, amikor még mindig nem fogadta el a kép­viselőséget, sőt már volt tizenegy képviselője is a parlamentben és ö még mindig nem fogadta el a jelöltséget. Pedig akkor már német állampolgár­sága is el volt intézve, mert eleinte ez volt az aka­dálya jelöltségének. De végül is belátta, hogy ö, aki esküdt ellensége a parlamentárizmusnak, nem lehet ugyanakkor képviselő is. Pedig ö valódi ve­zér volt, abban az érteelmben vezér, hogy voltak komoly és súlyos tömegei. Ha már nálunk is hasz­nálják ezt a megjelölést, hogy „vezér", ha igyek­szenek lemásolni a nemzeti szocialista programot, módot és eszközöket, akkor miért akarnak bejutni a parlamentbe? Hiszen ők is komolytalan együt­tesnek tartják láz országgyűlést és feleslegesnek, híven a német nácizmus elveihez. Ahhoz, hogy igazi vezérek legyenek, nem kell képviselőnek is lenni egyben, ez már magyar i>onás. Mintahogy a sok sarzsi közkatona nélkül, szintén magyar ta­lálmány, de nem igaz nemzeti szocializmus . . . • • • HÁBORÚ, HÁBORÚ hallatszik széles e vilá­gon és egyéves jubileumát érte el a spanyol test­vérháború is, s akármilyen oldal legyen, akár­melyik spanyol oldalnak legyen is igaza, nem tu­dunk e véres harc évforduló ünnepélyén szívvel résztvenni egyik fél oldalán sem. Akár Fraconak hívják, akár Azanának, mindkettőt bűnösnek tart­juk krónikus testvérgyilkosságban. Mert azt csak nem nevezhetjük „nemezti"-nek, amely akármelyik idegen nemzettől fogad el pénzt, vagy egyéb tá­mogatást „igazának" kiharcolására. S ha majd végül győzni fog az egyik, akkor aztán meg is oldotta azokat a mélyengyökeredzö problémákat, amelyek nyomorra kényszerítették a spanyol népet? Aligha. Már rég be kellett volna vonulnia nemzet­közi hadseregnek és pacifikálni ezt az országot. Ugy sincs más kivezető út ebből a spanyol pokol­ból, ami még azért is veszedelmes, mert állandó gyujtóanyagot rejt magában egész Európára szá­mára .. . 124

Next

/
Oldalképek
Tartalom