Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 7-8. szám - Erkölcs. Világnézet. Történelem

azonos utakon, s hol az egyik, hol a másik lázad fel hűbérura, az állam, vagy az egyház ellen, hogy a másikhoz szegődjék vazulusul. E négy erő harca jelenti az emberiség történetét, melynek eredményeiből született mindaz, amit mi, ma kultúrának, civilizációnak vagy emberi fejlődésnek és haladásnak nevezünk. Mindezen dolgok ősforrása, mint azt a tudomány mai állásából megállapíthatjuk — az „egyház". Az „egyház" az első organizatorikus erő, mely már az őskorban is megszervezi a félelmek és ösztönök vallásos misztikumát, hogy abból minden emberre kiterjedőleg pozitív ethikai rendszert teremtsen — hit által. Ez a tétel az emberi gondolkodásnak nagy vízválasztóján innen és túl, tehát Krisztus előtt éppen úgy, mint Krisztus után, teljes egészében megáll. Amíg az állam, társadalom szervező ereje nem teljesedett ki, a világi uralom is a vallás individuálista szervezetére támaszkodott, mely a jó és rossz határát megszabta, s az „embert" egyenként és egyénileg erkölcsi alapon igyekezett megfékezni. Magasabb civilizáció híjján a vallás oktatta az embereket a jóságra, fegyelemre, tiszteletre, s a közösségben való részvétel és érvényesülés formáira és feltételeire. Az egyházak voltak az egyedüli hatalmak az „ember" megismerésére, helyesebben arra, hogy az emberi ösztönöket bizonyos normák közé tereljék. Az egyházak az általuk képviselt vallás világnézeti, bölcseleti és dogmatikai tartalmától eltekintve, mindenkor megtartották ezen ősi szerepüket. A kikutatott ókor is tele van idevonatkozó példákkal, így az egpptomiak negyvenkétféle halálos bűne, melyért a halottaknak számot kellett adni a túlvilágon, szintén az ókori pogányság egyháhzainak államalkotó szerepét mutatják. A halálos bűnök között a gonoszság, a lopás, az iszákosság, a házasságtörés, a jogszolgáltatásban való meg nem nyugvás, a király káromlása vagy a szülök káromlása is szerepel. De ugyancsak a halálos bűnök közé tartozott a csalárd ítélet, a munkások napi bérének megvonása, az elöljárók elleni vétkezés, mások elnyomása, a csalás, az uzsoráskodás, a pecsétgyűrűk meghamisítása, a mértékek és mércék megkisebbítése, a folyamok mesterséges kiárasztása, vagy azok medrének eltérítése. Nemcsoda, hogy ez az egyház iis, miután megszervezte a közigazgatást, s a jogszolgáltatás alapjait, a legfőbb egyházi méltóságot a király személyével egyesítette, ami általános szokás volt az ókorban, s már azelőtt is az lehetett, mivel a babiloniak ősi mondája szerint is ott legelőször khaldeus, azaz pap, névszerint Alorus uralkodott. De Assiriában is ugyanez volt a helyzet, ahol a király szintén a legfőbb pap szerepét játszotta, sőt a megyegondnokok és helytartók sem egyedül katonák, hanem mint királyi kiküldöttek, egyben főpapi szerepet is töltöttek be. Általában az egyház hatalombirtoklása, a kultúra és civilizáció kialakulásának feltételéül tekintendő. Az egyház volt csak képes a hadsereg uralmát törvényesíteni és a tömeget beépíteni a béke, munkás és alkotó rendjébe, s a fajokat, nemzeteket és népeket gazdasági javak termelésére bírni, szóval az állati rablás és pusztítás állapotából gondolkodásra, fegyelemre és szervezésre oktatni. Saul a zsidók királya éppen úgy tudta ezt, mint a föníciaiak vagy amaz árják, akik a Krisztus előtti XII. századbban hatalomra segítették a papirendet és ezáltal a kasztok alkotmányának isteni eredetet biztosítottak, mely végig — a mai napig, India egy_ ségét és nacionalizmusát megvédte. Itt is meglátszik az egyház államszervező ereje, midőn a vallásosság és a hit erejével szinte céhszerüleg rendezi el az embereket. A brahmánok tana világosan erkölcsi és vallási feladatnak állítja oda, hogy senki senkit hivatása betöltésében ne zavarjon és békésen éljen (tehát fel ne lázadjon), ha „szudra", akkor a három felső kasztnak szolgáljon, ha „vaiszja", akkor földet műveljen és kereskedjen, ha „ksátria" katonáskodjon, s végül mindegyik hajoljon meg a brahmánok előtt és osszon ajándékot a felsőőbeknek, ami végeredményben az adózásnak felel meg — a lelki üdvösség érdekében. A Véda pedig egyben az árja népek törvénykönyve is, melyből egész India területére kiható életformák keletkeztek. Az állam jogi és ethikai alapja másutt is mindig az egyház volt. A klasszikus grögség is jóllehet mindinkább az elvont bölcselkedés felé haladt, a maga fejlett pogányságának szervezetére építette törvénykezésének jogrendjének és államiságának rendszerét éppenúgy, mint Róma, ahol Numa, majd később Tarquinius Superbus intézkedései folytán, az államvallás a politikát is befolyásolta. Általában Róma minden politikai, közigazgatási, katoniai, magánjogi és gazdasági életmegnyilvánulása magánviselte a maga egyházának világnézeti és hitbéli kereteit. A római szenátusban például a vallásügyek mindenkor megelőzték a napirendben a politikai ügyeket, s a szenátus tárgyalásait igen gyakran nem is a curiában, hanem a templomokban tartották. Kína lámaizmusa a mai napig rendkívüli politikai erőt képvisel, s az állam irányításában is részt vesz, amit az államigazgatás viszont különféle intrikákkal ellersúlyoz, s ezzel a lámákat saját céljainak megfelelően irányítja.*) Számunkra mindez a szemlélődés és idézet, csak érdekes műemlék, altéle útikönyv, mely a szemünk elótt elvonuló taj érdekességeit magyarázza, amint a gyorsvonaton, vagyis a szenem sárKanyain robogunk ceiunk fele. Vagy tükörnek mondhatjuk, melyben Krisztus arca valami csodálatos, meleg ténnyel tükröződik kétezer év táviatából is. A mi világunk rajta, Krisztuson keresztül, kapja a világosságot, o áll minden dolgaink közepén, mint egy arcnimeaesi pont, amin keresztül az egész emberiség a véletlenektől és a sorstól függetlenül valóban „emberré" emelhető. A nagy harcok körülötte és benne folynak — vele vagy ellene — de öt megkerülve és elhallgatva nem mozaulhaiunk. A krisztusi egyházak államaink, s önmagunk sorsának, irányítói s a gazdasági, nyelvi és politikai erőkhöz hasonlóan a maguk beszervezett tömegével indokolják hatalmi törekvéseiket. A kirsztusi egyhazak története a keresztény emberiség története is, belőle tudjuk emberi, faji, nemzeti és állami -mivoltunkat és rendeltetésünket megérteni, belőle tudjuk meg, hogy mit jelentett a kereszténység kétezer éve és mit jelent ma és mit fog holnap jelenteni. Mindjárt az első lapon megtudjuk, hogy a kereszt, Jeruzsálemtől a római birodalom uralmáig, néhány formai kompromisszum árán jutott el. A kompromisszumok a római birodalom hierarchikus világnézetének, a pogányság színes, díszes modorának jártak, hogy az ősök elárulása nélkül léphessen frigyre a római birodalom a krisztusi világgondolattal. Valószínű, hogy a tömeg csak a külsőt látta benne akkor, s a keresztben valamely egyetlen bálványt a krisztusi eszme értelme nélkül. Az pedig biztos, hogy a keresztben soha nem sejtették azt a szervezeti és hatalmi erőt, mely a világot betölti, holott az első korszakban, midőn a kereszténység a katakombákból kilépve, a császári trónusig emelkedett, csak az egyes emberre nézve volt vallás és hit, a tömegre nézve azonban hatalmi szervezetet jelentett. Konstantinus kereszténysége, politikai felfogás volt, míg a kereszt, mint valamilyen jelvény-, a pajzs és zászlódísz szerepét töltötte be, mikor hatalmát növelni akarta. *) Ligeti Lajos: Sárga istenek, sárga emberek. 72