Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 7-8. szám - Erkölcs. Világnézet. Történelem

Ebben az időben félő volt, hogy a kereszt csak egy, a római császárságot megmentő bálvánnyá lesz, s Krisztus csak ennek a bálványnak a legendája marad, bárha a különféle szekták inkább bölcseleti, mint világnézeti alapon vitatkoztak a Szentháromság kérdéséről. A niceai zsinat dönti el végre a kereszténység sorsát és formába önti azt. Konstantinus bizonyára nemcsak keresztény, de kitűnő császár is volt, és ezt a kettősséget pompásan egyeztette össze. Nem lehet bizonyossággal állítani, hogy a kereszténység vagy a birodalom állt-e szívéhez közelebb, de mindenesetre az ő hatalmának köszönhető a krisztusi egyház megalkotása. Az a hatalmas politikai érdek, amely a kereszténység megszervezéséhez és kialakításához fűződött, segítette tulajdonképen a krisztusi tant, abba a hatalmi helyzetbe, melyet azóta elfoglalhatott. A kereszténység sokat köszönhet a caesaropapizmus politikájának, s viszont a birodalom a kereszténységnek, mely a ledöntött nemzeti bálványok testén keresztül sacerdotikus szervezetével hálózta be a birodalmat és az érdekkörébe tartozó világot. A kereszténység abban a formájában paoifizmus volt, a nacionalista pogánysággal szemben. A krisztusi tan az első évezredében, egyetemlegesítés volt s a pogány istenek localis részrehajlásával szemben az egyetemes emberiség sorsközösségének hitvallása. Ez egyben fokozódó befolyást és növekedő előjogokat jelentett az észnek, a hittanba való járatosságnak és az ige hirdetőinek, amint például Nagy Konstantin, mint az egyház feje, nyilvánvalóan nemcsak isten dicsőségére, de saját hatalma javára is leszámítolt, annál is inkább, mert a. kereszténység a kor technikai felkészültségéhez képest, szinte valószínűtlen gyorsasággal terjedt a távolkelet és Afrika mélye felé is. A kereszténység tehát egy kibővített római birodalom eshetőségeivel is csábított. Csak Mohamed fellépése döntötte meg a cszászárok korlátlan lehetőségeit. Az ő fellépése a keleti nacionalizmus ágaskodása volt a római birodalom ellen, s ha nem is tudatosan, mégis a török nemzeti antikrisztus lázadása az „emberiség" Krisztusa és az egyetemleges Isten ellen.*) A tan, amit a Korán hirdet — a hitnek fegyveres erővel való terjesztése — nyilt pártütés az egyetemleges szeretet és béke, vallása és egyháza ellen.**) Ugyanekkor veszi kezdetét a zsidóság terjedése, mely merev dogmatizmusával a talmud egyháza révén, világhatalmi szervezetté alakult, s mint a kereszténység kihasználója, annak kísérője és egyben ellensége lett. Az izlam nyiltan támadott, s az első fonJűlóban a kelet lelkiségét egyházilag és államilag, de fajilag és gazdaságilag is egységesen megalkotta. A kereszténység elől elsáncolta az utat Kis-Azsia felé, hogy később megdöntse bizáncot s az egész keresztény világot megfenyegesse. Kezdeti állapotában azonban nem jelentett egyebet, mint a török és arab törzsek nacionalista különvonulását a kereszténység világrendjéből. Kétségtelenül az „akhuza" törzs érdeme Kis-Azsia és a közel kelet népeinek összefogása, amely bár nem volt mohamedán, mégis támogatta az izlam eszméit, s így természetesen befolyásolta Mohamedet, a kelet prófétáját, hogy hadsereg és államszervező dogmákat is illesszen tanai közé. Ez a szövetség és ennek harcai élezték ki az izlamot előbb Mekka ellen, Medina védelmében, később minden más kultúra ellen a török és arab államiság érdekében. Az a tény, hogy Mohamed vallását keresztény és zsidó elemekből rakta össze és a dolog természeténél *) Lásd KrefliI: Uber die Religion der Vorislamitischen Araber. Leipzig, 1863. is. **) Sir Mark Sykes: The Caüph's Last Heritage. fogva, a maga hazájára központosította (mint például a mekkai Kaba kőhöz való zarándoklás), szembehelyezkedett minden más hatalommal és évszázadokon keresztül veszélyeztette a nyugati kultúrát és a nyugati kultúra kelet felé való terjedését.**) Azt az évezrednyi időt, melyben a törökség az izlam által eggyé olvadt és azt az elhatároló szerepet, melyet később a kereszténységgel szemben betöltött, elvállalhatta, Mohamed diadalának s a tőle származó török nacionalizmus fénykorának mondhatjuk. Ez alatt az idő alatt épült ki a kereszténység is. A pápai hatalom is ebben az évezredben teljesül ki, két kontinens uralmi központjává. Papini, Ranke, éppenúgy mint az összes egyháztörténészek, bőven magyarázzák a politikai erők befolyását a pápaság kialakulására s valóban, a római pápa hatalma aligha épült volna oly teljessé, ha ezt a történelmi szükségszerűséget nem támogatja. A római birodalom szétomlása, a népvándorlás és a jogbizonytalanság következménye volt, egy olyan központi impérium megalkotása, mely a legmagasabb piedesztálról egységesíti a világ etikai, társadalmi és jogi törvényeit. Különös módon, de annál találóbban a közlekedés politika köréből vett adattal magyarázhatjuk ezt a folyamatot, még pedig azzal, hogy egy központra felépített vasúthálózat szerelvényeinek menetrendje, még azon esetben is kénytelen a központból kiinduló forgalomhoz, illetve tarifarendszerhez igazodni, ha ezzel a behálózott területek bizonyos részeinek érdeke politikai vagy gazdasági változások folytán ellenkezik is. A nyugati civilizáció központja Róma volt és az is marad. Császárokat emelt, államokat alkotott, s még a legfélelmetesebb hódításoknak, mint akár Attilának is, gátat vetett. Ez a Róma tudta csak diadalra vinni a krisztusi világgondolatot s csak úgy, a politikai erőkkel kapcsoltan volt képes a kereszténység szervezetét felépíteni, elsősorban Nagy Károly és a Karolingok bevonásával. A Jusztiniánusz által kodifikált római jog képezte ennek a hatalmas organizmusnak világi szerkezetét, azt az egyetemleges etikai alapot, mely a keresztény életfelfogással telítve unifikálta a keresztény államok jogrendjét. A kereszténységet, tehát a keresztény államok Íratlan nemzetközi és magánjogi szervezete, a pápai hatalom pedig az egyházi főhatóságokon felül a mai Népszövetség hatáskörét betöltő hivatallá is lett, s mint ilyen, az írott jog lelki tolmácsolója. Az egyre fejlődő papi hálózat mind tökéletesebben szolgálta ki a pontifex maximus hatalmát, melyet a tömeg, nagyon is indokoltan, támogatott. A papság ugyanis a szeretetről, az isteni igazságról, a jogrendről, az igazak jutalmazásáról és a minden jogokat megillető boldogságról és a békéről hirdette az igét, melyet az egyház be is váltott, fékentartva a királyokat, terjesztve a tudományt s a hívőket a földöntúlra a szentség boldogító malasztjával látva el. Az egyház ebben a szerepében valóban megváltást és megnyugvást jelentett az emberiségnek, amelyet a népvándorlás, a belső súrlódások és az apró kényurak elszaporodása, siralmas helyzetbe döntött. A kereszténység minden egyes embert egyénenként igyekezett jóságra és becsületre oktatni és elfojtották szenvedélyeit, amit az akkor felépült államalakulatok aligha tudtak volna csekély hatalmi eszközeikkel, törvényekkel és rendszabályokkal keresztülvinni. A katholikus egyház tekintélye szolgálta az állam külső és belső nyugalmát a háborúk és politikai villongások viszonylag gyors elintézését. A pápai, illetve egyházi átok veszedelme, gondolkozásra, fegyelemre és felelősségérzetre intett mindenkit, olyannyira, hogy a nyugati kultúra, .a Krisztus utáni harmadik félezredben szinte teljes belső nyugalomban fejlődhetett egészen a renaissance 73