Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 7-8. szám

meri ez nemcsak az angol érdekek sérelmével járna, hanem ört áll ott Amerika is, aki ugyan teljes desinterresment-al viseltetik ma még az európai bonyodalmakkal szemben, de csak addig, amíg a Szovjet Japánnal nem lép egyezségre. Amerika hallgat és — fegyverkezik. RÓMA—BUDAPEST—WIEN. Így marad egyetlen járható útként a magyar külpolitika részére: Róma. Eltekintve attól a közel két évtizedes meleg barátságtól, amely Olaszország és Magyarország között fennáll, a most létrejött szövetség jelentős fordulatnak számit sorsunkban. Mert amikor fővárosunktól egy ködobásnyira szovjet-repülöbázis épült, akkor nem lehet kétséges, hogy nekünk Olaszország mellett a helyünk. Le kell szögeznünk, mint tényt, hogy a magyar sajtó, tekintet nélkül világnézeti felfogására, soha ilyen egyöntetűen nem állott a külföldön tartózkodó miniszterelnöke mellett, mint a mostani olasz látogatásnál. S ez nem kis részben annak köszönhető, hogy helyesen tudja mérlegelni azt a munkát, amit Mussolini mutatott fel közel tizennégyéves uralma alatt. Ez az oka annak, hogy dicshimnuszokat olvashattunk Mussoliniról olyan lapokban is, amelyekben a diktatúrákról csak elfogultan emlékeztek meg eddig. Mi az oka ennek? Ez túlment azon a határon, amely egész természetesen kötelező a külföldön tartózkodó, az összmagyarságot kifelé képviselő miniszterelnökkel szemben. Hiszen vissza tudunk még emlékezni azokra az időkre, amikor Bethlen külföldi utazásai alatt mindig történt itthon valami, úgy, hogy szinte már tendenciózusnak látszott, valahányszor ö elhagyta az országot. Ez a belső egyöntetűség egyformán dicséri Gömbös helyes külpolitikáját, hiszen nem is olyan régen csábhangok hallatszottak más oldalról mifelénk, igyekezvén beterelni bennünket egy másik érdekszférába, de megmaradtunk azon az úton, amely Rómába vezet, miképen talán nem is oly sok idő után egész Európa diplomáciája rá fog eszmélni, hogy ez az út vezet az igazi békéhez. Ha az elhivatottság, az alkotó erő szempontjából akarnók ma a fennálló diktatórikus államformákat megítélni, akkor kétségtelenül Mussolini vinné el a pálmát és úgy érezzük, ebbeli ereje kizárólag abban rejlik, hogy az ö rendszere volt az, amelyik legkevésbbé, sőt bátran mondhatjuk, hogy egyáltalában nem nyúlt hozzá ahhoz, amit köznyelven a „kultúra" szó gyűjtőneve alatt ismerünk. Sőt ellenkezőleg, a fasizmus volt az, amelyik az emberi civilizáció minden értékét össze tudta markolni és céljai megvalósításában fel tudta használni, ellentétben másfajta erőhatalommal, amelyik előbb az alsóbb, másodrendű szenvedélyek és hajlamok felkeltésével igyekezett talajtnyerni céljai elérésében. Mussolini az ö nagy kultúrájával előbb a civilizáltak rétegét nyerte meg terveihez és csak aztán hatolt le a népi réteghez és ezen az útján már nem volt szüksége a rombolásra, nem volt volt szüksége a gyűlölet felébresztésére az egység összekovácsolásánál. Ez a nyitja annak, hogy a fasizmus tizenhárom éve alatt nem volt szükség annyi véráldozatra, mint máshol talán egy hónap alatt, nem szólva az igazi emberi kultúra egyéb áldozatairól, a szellemiekről. Diktatúrájában átmentette a hit, a királyság államalkotó eszméinek értékét, sőt a felebaráti szeretet sokat jelentő lelki hatásait is, új államában, ahol ma is több szerep jut az érzéseknek, mint a fegyvereknek. Mert felébreszteni a gyűlöletet igen könnyű, de építeni vele nem lehet. Mussolini diktátorsága pedig csakis épített eddig és nem rombolt, s ebben van az ereje, amint látjuk, olyan erő, amely országának határain is túlterjedve, mind nagyobb súlyt jelent a nagy nemzetközi konstellációkban. Ha ma még kis államiságunkban éppenséggel nem rózsákra ágyazva hajtjuk is nyugovóra fejünket, tagadhatatlanul a nyugalom szigetét jelentjük, még küzdelmeink közepette is, amelyhez nagy mértékben hozzájárul az is, hogy Olaszországgal és Ausztriával összefogva igyekszünk céljainkat elérni. „IGAZSÁGOS VISZONYOK." „Az állam működési körét, amely abból áll, hogy a polgárok közöt igazságos viszonyokat tartson fenn, meg kell erősíteni és biztosítani." E szavakat nem politikus, hanem filozófus: Herbert Spencer mondta. Ő volt az, aki az első erős támadást intézte a parlamentárizmus ellen, sokszor ráfogták, hogy ö az atyja az igazi kollektivista eszméknek, sőt az amerikai anarchista-irányzat szülőirányzat atpjának tartják. Ma már vitán felül értéket jelent az ö filozófiai rendszere és az új kor gondolkozóihoz szoktunk fordulni, akiktől mégsem tudjuk megtagadni tanulmányozásuk után a spenceri iskolát, különösen, ha az államtudományok bölcseletét kutatjuk. A ma áramlatai könnyen túlteszik magukat a bölcselet szabályain. A modern társadalmi mozgalmak, amikor vezérmotívumaik politikai zománcot kapnak, már rég túlhaladták azt a síkot, amelyen még halvány nyomában is megtalálnák az egészséges viszonyt, amely az ok és okozat között kell, hogy fennálljon minden logikusan gondolkodó lélek szerint. Ilyenkor már csak az okozat harcol, megtagadva minden okot, de egyben elhomályosítva az igazi remédiumok lehetőségét is. Szó sincs róla, a ma gazdasági hatóerők olyan bontást hoztak létre a társadalomban, hogy már rég megbukott a spencer-darvini természetes kiválasztás teóriája, hiszen bárgyúság volna ma már alkalmatlanoknak, használhatatlanoknak minősíteni a termelés és fogyasztás keretein kívül rekedt, ép testű és lelkű embertömegeket, akik kivesztésre lennének ítélve a rideg spenceri elmélet szerint. Ezt a disszonanciát igenis az állam tökéletesített beavatkozása kell, hogy kiegyensúlyozza, azonban olyképen, — és itt kell, hogy még ma is fennálljon a fentidézet spenceri kitétel, — hogy: „a polgárok között igazságos viszonyokat tartson fenn". Ez a határ és mérték, amelyet be kell tartani. Mert igaza van az angol filozófusnak abban, hogy más a család és más az állam erkölcse, azt összekeverni nem szabad és főleg nem lehet a család erkölcsét átvinni az államéba, mert akkor a szocializmus államához érkezünk el, ahol a gyengéket pártolják és a faj elkorcsosulása következik be, kihal az emberekből az az erő, amely a legfontosabb az életküzdelem vitelénél, a „self-help", a személyes küzdelem kultusza. Mindenki mindent az államtól fog várni, márpedig ez csak úgy nyújthat nekik valamit, ha — ellentmondva az igazságosságnak, attól veszi el, akinek van. Nem tagadhatjuk, hogy ilyen áramlat nálunk is dívik ma kisebb mértékben és a jelszót kiadva úgy igyekeznek az állam szerepét megjelölni, hogy az köteles állást szerezni az állástalanoknak, vagy földet adni a földteleneknek. Az állam, aki köteles elvenni attól, akinek van és odaadni annak, akinek nincs. Pedig ez nagy tévedés, mert ha már el is ismerjük, hogy a modern, mai állam feladatai túlmennek azon a kereten, amely fennállott a nagy háborús pusztítás előtt, még ma sem terjedhetnek túl azon a határon, amely határt elérve aztán már nincs is megállás a teljes felbomlásig. Amikor tehát az igazságosság álláspontjára helyezkedünk, márpedig csakis erre helyezkedhetünk, túl a családi erkölcs ismérvein és kizárólag az állami erkölcs bázisán, akkor az állam szerepe nem lehet más, hogy biztosítsa a becsületes versengést, tartsa fenn az egyenlő szabadság elvét, mely 70