Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 1-2. szám - A budapesti fogmüvészek beadványa 1897-1899-ben az akkori belügyminiszterhez

a szájüregben illesztendő idegen testek hajszálig minotiosus kidolgozásában gyakorlattal nem bir, fogművész vagy fogorvos nem lehet, még akkor sem, ha életének legnagyobb részét a tudományos egyetem falai közt töltötte. Az orvosi diploma kevésbbé igazságos jogcím a fogművészet és technika gyakorlatára, mintsem például a lakatosmesterség, amelyet a fogóval való bánásmód ismerete vagy az esztegályozás, mely a csontok és szilárd tárgyak simmetrikus és exact idomitására és alakítására tanít. Nem is jutott eszébe eddig az egész világon sehol az orvosi karnak, hogy a fogművészet tudományát a magáénak vindikálja, annál kevésbbé kísérlettek meg a fogtechnika mesterségének immár művészetileg fejlődő tudományával is foglalkozni. Gátolta őket abban ama becsületes és önérzetes tudat, hogy hosszas tanulás és szakgyakorlat nélkül oly járatlanok e téren, mint például a jogász a lánchidak építésében. Minthogy hazánkban a fogművészet empirikus alapon nyugszik, annak, mint külön művészetnek törvényes szabályozása hiányzik. Egyes orvosok jövedelmező foglalkozásának nézik, belekapaszkodtak a „fogorvos"-i címbe, nem intéztek ugyan hadjáratot a fogművészet és fogtechnikus kiirtására, hanem diplomájuk körébe tartozónak kívánják azt tekinteni és eme címen annak gyakorlási jogát kizárólagosan magukhoz ragadni akarják. Minthogy azonban az e művészethez szükséges elemi ismeretekkel is csak fogyatékosan (miután erre hivatott tanszék hiányában ezt sehol sem tanulhatták) bírnak, a hiányon úgy segítenek, hogy a fogtechnikusok és illetve fogművészek még alig kiképzett segédeit szerződtetik, ezt egy mellékszobában elhelyezik és a jelentkező paciensek szájüregében szükséges pótműveket velük elkészíttetvén, olyképen tüntetik fel az eljárást, mintha önmaguk végezték volna el azt a dolgot, amelyhez — az előbb említett okoknál fogva — csak a legkivételesebb esetben értenek valamit. Aki a fogművészetet érti, az tudja, hogy a fogsor lemintázása egyszerű, alig számbavehető ismeretet tételez fel, miután az anyag puha az állkapocs és csontrésze kemény, azonban a szakember tudja azt is, hogy precis, a természeteit pótló és correct munkát csak úgy lehet készíteni, ha a mintázó, tehát szemlélő közvetlen ismeretét, látását és tudását a lemintázott műben, mintegy beleoltva érvényesíti. Csak a nagy véletlen szüleménye lehet az, hogy a más által felvett minta alapján harmadik személy által készített munka célirányos és megfelelő legyen. Egyszóval a fogművészetet űző orvos kevesebb tudománnyal rendelkezik e téren, mint egy fogtechnikus egykét hónapig gyakorlatban levő segéde. Nem is a tudománya, hanem a tudomány azon címével kívánja a szakfoglalkozást gyakorolni, amely képesítést részére nem adott és nem is adhatott. Az egész világ kultúrállamai hálával és elismeréssel adóztak a fogművészeknek üdvös és jótékony munkálataikért. Mindenütt felismerték azt, hogy e tudomány és művészet, habár némi vonásaiban találkozik is az orvosi ismeret abstract tételeivel, olyan külön foglalkozást és tudományt feltételez, amelynek gyakorlatához ép oly kevés jogcímet ad az orvosi diploma, mint amily kevéssé volna megengedhető a fogművésznek a tifusos betegek ápolása. A fogbántalom legritkább esetben nevezhető betegségnek, mely gyógykezelést kíván, hanem fájdalomnak, mely csillapítást, vagy eltávolítást igényel. Az 1931. évben Párisban megtartott fogászati világkongresszuson, az elnöklő dr. Geo Villáin párisi egyetemi tanár, a megnyitó elnöki beszédében szószerint a következőket mondotta erről a kérdésről: „Az a zavar, amely a szaktudományi fogalmak körül a stomatológiai elv hirdetése folytán bekövetkezett, most már teljesen legyözöttnek tekinthető és a fogorvosi karnak komoly tudományos alapon álló része ebben a tekintetben együtt van velünk. Az a szerencsésen legyűrt válság más területen teljesen szabaddá tette működési lehetőségeinket és a szakmai tudomány fejlesztésére irányuló törekvéseinket. Ez vezetett az utolsó öt évben a protheiikai művészet további nagy fejlődéséhez. Amit a fogászati szempontból vak orvosi tudomány elrontott, azt a technika megint helyreállította. Hogy a fogászat önmagától fejlődött függetlenül az általános orvosi tudománytól és annak keretein kívül, ezt kizárólag az orvosok okozták, akik nem ismerték fel és most sem ismerik eléggé a fogrendszer természetét, jjgy pathológiai, mint fiziológiai szempontból. A stomatológus orvosok a fogakat csak mint a gazdasági érvényesülés eszközeit látják, de nem ismerik fel a technika jelentőségét és ezért nem alkalmasak arra, hogy a szakmai fejlődést szolgálják. Ezt a fejlődést egyedül és kizárólag a gyakorlati fogászoknak köszönhetjük. Ami szerepe a medicinának ebben a fejlődésben van, azt orvosi diploma nélkül a gyakorlati fogtechnikusok kitűnően betöltötték, éspedig betudták tölteni azért, mert az universalis orvosi diploma megszerzéséhez szükséges szellemi energiákat inkább arra használták fel, hogy tökéletesen képzett fogtechnikai szakemberekké valljanak. Orvosi diploma nélkül a fogtechnikusok voltak azok, akik a fogat konzerváló és protherikus therápiáját olyan magas fokra emelték, hogy ennyire fejlett therápiára az orvosi funkciók egyetlen területén sem akadunk. Nem az orvosok, hanem a fogtechnikusok ismerték fel a gyakorlatban szerzett tapasztalataik alapján a táplálkozási rendszernek nagymérvű befolyását a fogakra és az ö útmutatásaik alapján, amihez az orvosi tudománynak semmi köze nem volt, vált lehetségessé a fogszú nagymértékű korlátozása. A stomatológiai elv megdől önmagától azon a milliószor bebizonyosodott tényen, hogy a gyakorlati fogász a szájpathológia tökéletes ismeretével orvosi diploma nélkül, mint diagnosfa is megállja a helyét és van annyira lelkiismeretes, hogy kétes esetekben éppen úgy fordul egy orvosi konzíliumhoz, mint az egyetemes orvosi diplomával rendelkező orvos. E szövetség vezetői (Federation Dentaire International) bár mindannyian egyetemes orvosi oklevéllel bíró orvosok, nem vállalkozhatnak a szakpolitika szolgálatára, hanem egyedül és kizárólag a szakmai haladás elörevitelére és kari gazdasági érdekekből nem hamisíthatják meg az igazságot. Ezért harcolunk az ú. n. stomatológiai célkitűzések ellen, illetve azért végeztük ki azokat." 25