Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 1-2. szám - A budapesti fogmüvészek beadványa 1897-1899-ben az akkori belügyminiszterhez

érdekeinkben magyarázatot adhatna vagy egy szót szólhatna. Ha a magas kormány a helyzetet kezdettől fogva felismerve, tudta volna, hogy a fogművészek ellen irányult minden lépés a nemtelen kenyéririgység szüleménye, bizonyára más intézkedések tétettek volna, mint olyanok, amelyek végeredményükben arra vezetnek, hogy száz és száz becsületben és tisztességesen élő, tudományosan képzett honpolgárt kenyerétől megfosszanak. Beismerjük, hogy eddigelé keveset avagy alig tettünk valamit igazságos ügyünk és jogaink megvédelmezése szempontjából, miután el sem képzelhettük azt, ha bármennyire egyoldalulag is van informálva az államhatalom, ténykedéseiben előrehaladva, oda concludáljon, hogy bennünket megsemmisítsen csak azért, mert az általunk megteremtett tudományt egynehány orvos confiscálni és annak jövedelmét magának biztosítani óhajtja. E mulasztásunk azonban nem volt egyéb loyalitásnál, ügyünk igazságában való bizalomnál, amit annál is inkább remélhettünk, mert a miként fennt előadni szerencsénk volt, több darab memorandumunk hevert bent elintézetlenül; — amidőn pedig ezek sorsa iránt érdeklődve megjelentünk, mindannyiszor a legloyalisabb szóbeli ígéretet kaptuk, úgy, hogy sejtelmünk sem lehetett arról, miszerint a mesterségünkbe apránként belopódzó orvosok vasallusaivá kívánnak bennünket tenni! Kegyelmes Urunk igazságszeretetéhez apelllálunk és amidőn egyrészről arra kérjük, hogy az ügyünkben eddig beadott kérvényeinket szakszerű tanulmány tárgyává tenni méltóztatnék, addig másrészről engedelmet kell kérnünk arra, hogy egyesületünk elnöke által beadott és ezen állapotok sanirozását célzó kérvény szövegét a következőkben ismételjük és ide iktassuk: „Nagyméltóságú Miniszter Ur! Kegyelmes Urunk! Áldatlan harc színhelyévé lőn hazánk az utolsó évtizedben a tudomány egyik olyan ágának a lendületes terjedése miatt, amely arra van hivatva, hogy szakszerű és lelkiismeretes ápolás mellett az emberiség nélkülözhetetlen jótéteményét képezze, — immár az ádáz kenyér és vagyon írigykedés objectumává sülyesztette, — és közeledünk ama időponthoz, amidőn nem arra fogunk törekedni, hogy tudományt mint célt és annak müvelését és fejlesztését mint szent feladatot tartsuk szem előtt, hanem önérdek tárgyává tesszük és magáncélokat kihasználó eszközévé alacsonyítjuk. A fogművészet és az ezzel kapcsolatos tudományt érte el a mostoha sors. Számtalan alkalmakkor és különösen az 1896. évi nemzetközi fogtechnikus congresszus idejében indokolt felterjesztéssel voltunk bátrak Nagyméltóságod figyelmét, — talán meggyőzőleg abban az irányban felkelteni, hogy a fogorvosi tudomány inkább mesterség, mely művészeti tökéletességet kíván, — mintsem tudomány. Ezzel azt kívántuk jelezni, hogy a gyakorlott és ügyes kéz elsősorban dominálja a helyzetet. A theoria csak másodrangú, úgyszólván szemlélő szerepet játszik itt és csak akkor juthat gyakorlati érvényre, ha kellő, naturális intelligenciával párosultan ügyes, gyors és gyakorolt kézzel bir. Elég e tekintetben a még előttünk emlékezetes múltra utalni, amidőn köztudomás szerint a leghíresebb tudományok közepett megőszült sebészek fogaikat borbélymesteremberek által húzatták. Theoriával sem fogat húzni, sem ilyet tömni sem mfifogakat készíteni, avagy beilleszteni soha senki sem lesz képes, sőt erre vállalkozni lelkiismeresen nem is fog az olyan ember, aki a tudomány bármily magaslatán áll, ha a hosszú időt igénylő, kellő gyakorlottságot és kézi ügyességet el nem sajátította. Már pedig, Kegyelmes Uram, a fogművészet 99%-ban a foghúzás, fogtömés, műfogak készítése és ezek szabályos beillesztéséből áll. Az orvosi tudomány fejlesztésének történetében egyetlen névvel sem találkozunk eddig, amely a fogművészet és az ezzel kapcsolatos ismeretek és tudományok fejlesztése avagy csak megállapítása terén közreműködött, avagy csak részt is vett volna. Nem azért történt ez így, mintha a tudomány emez ága iránt a kellő érzék hiányzott volna, hanem azért, mert az orvosok mindig tisztában voltak azzal, hogy a fogászat csak mesterség, amelyet csakis hosszas gyakorlat után lehet elsajátítani és minthogy e mesterség elsajátítása lokális viszonyok folytán derogált és ezen kívül hosszú ideig tartó volt, megmaradtak saját tudományuk gyakorlata mellett, békében hagyván a fogmestereket, akiknek segélyét állkapcsukon nyilvánuló fájdalmak alkalmával előszeretettel és még akkor is igénybe vették, ha a fogorvos hivatalos foglalkozása véletlenül borbélymesterség volt. Fogászati mesterséget a tudásig menő művészetté kezdtek fejleszteni Amerikában. Innen mihamar utat tört magának Európa nyugati államaiba. Azonban míg Európában afelett vitatkoztak, hogy ki tud többet: a fogművész, avagy a diplomás orvos és oda törekednek, hogy a fogtechnikus csakis egy diplomás orvos felügyelete alatt működhessék, addig Amerikában az élelmes Jankee, aki afelett gúnyolódik, hogy Európában minden szántó paraszt egy teljesen felfegyverzett katonát visz a hátán, nem engedi meg még az orvostudományok tanárának sem, hogy fogászatot gyakoroljon egy fogász iskolát végzett fogtechnikus felügyelete nélkül és érdekes, hogy az amerikai fogászati iskolában diplomás orvosokkal külön „Geíenksübungokat" csináltatnak, hogy a lateiner ügyetlenkedéstől a kezeket leszoktassák és még érdekesebb, hogy a Jankee most is több bizalommal nyitja ki a száját azon fogtechnikus előtt, aki borbélyból lett azzá, mint akinek orvosi diplomája is van. Emez első fogászok hova tovább fejlesztették e mesterséget, mígnem az utolsó évtizedekben másod- és harmad-generátiójú tanítványaik a mesterséget a tökély ama fokára emelték, hogy a világ immár mint önálló művészet előtt kalapot emel és meghajol. Semmi sem illusztrálja jobban és szebben az elmondottaknak valóságát, mint ama körülmény, hogy nemcsak egész Észak-Amerika, de Európának összes nyugati államai e művészetet mint különálló tudományágat elismerték és annak tudományos és gyakorlati fejlesztése céljából önálló iskolákat szervezvén, a fogászatot mint egész különálló tudományt minősített szakfoglalkozássá emelték. A kultúrállamok pillanatig sem voltak aziránt tévedésben, hogy a fogművészet nem képezheti sem mellékágát, sem pedig kiegészítő részét az orvostudománynak, és pedig azért nem, mert ennek szakszerű, tehát theoretikus és gyakorlati elsajátítása majdnem annyi időt igényel, mint az orvosi tudományok egy tekintélyes részének elsajátítása. Tisztában van azzal a mai napon már mindenki, aki csak némileg ismeri a fogművészet titkát és feladatát, hogy anélkül hogy valaki legalább 3—4 észtedéig az esztergagép mellett ült, a foncsorokat a maga különböző nemeiben nem gyúrta és a vasfogó kezelésében, valamint 24