Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 15-16,. szám - Az igazi Tisza István

sorából, akik elhatározásukat, terveiket nem tudták megvalósítaná bár az utókor mindenben igazolta törekvéseiket, így tehát a népszerűség kritériuma alapján a nagyok közé kellene sorolnunk Barabás Bélát, (kit egy ízben három kerület is megtisztelt mandátumával) Eötvös Károlyt, mint politikust, vagy Polónyi Gézát, ellenben politikai alkotások híján az epigonok közt kellene nyilvántartanunk a költő Zrínyi Miklóst, II. Rákóczi Ferencet, Batthyány Lajost, Tisza Istvánt, stb., stb. Épp így csak futólag említjük meg a cikk amaz állításával szemben, mely szerint a „Tisza szellemi hagyatéka még nem talált az utókor fiataljainál termőtalajra", hogy az ifjabb nemzedék tagjai közül igen szép méltatást adott közre Tisza nemzetiségi politikájáról Albrecht Ferenc dr.: Forrás, tanulmányok gróf Tisza István román nemzetiségi politikájához címen, 1933ban, Lúgoson megjelent művében. Viszont bővebben kell foglalkoznunk a cikknek a Tolnai Világlexikon-éhól vett Tfszára vonatkozó jellemzésével mindjárt két okból is. Először azért, mert ha valaki lexikonból keres anyagot a Tisza egyéniségének megismeréséhez, az a Révai Nagy Lexikonában megtalálta volna Horánszky Lajosnak névtelenül írott kitűnő, tömör tanulmányát Tiszáról, melyből ,,a mai fiatal" is fogalmat alkothatna Tisza kivételes nagyságáról. Másodszor azért, mert még az említett lexikoncikk nyolcvan sorából is csak az utolsó hatot idézi a közlemény s ebhez az egyetlen mondathoz fűzi azt a megjegyzését, hogy „Hát bizony ebből nem sokat tudhat meg, (t. i. „a mai fiatal") és főleg nincs buzdító hatással reája, mert ebből az egész definícióból is valami idegenség árad ki, semmikép sem hangolja veleérzésre". Ez igaz, de méginkább igaz az, hogy egy nem éppen sikerült lexikon-cikk önkényesen kiszakított pár sorának nincs bizonyító ereje. Még részletesebben kell foglalkoznunk a közlemény azon megállapításával, mely bűnül rója fel Tiszának, hogy már „egészen fiatalon is konzervatív volt", szemben az ország túlnyomóan ellenzéki közvéleményével. Továbbá, hogy „a parlamentárizmus súlyos megcsonkításával" törte le az abstrukciót és hogy a kiegyezéshez való „makacs" ragaszkodása állította őt szembe Szilágyi Dezső, Bánffy Dezső, ífj. Andrássy Gyula, Apponyí Albert, Kossuth Ferenc, sőt saját édesatyja felfogásával, akikkel „kompromisszumra jutni soha nem tudott. Ez a harc volt az alapja azoknak az évtizedes közjogi vitáknak, küzdelmeknek". Foglalkoznunk kell e megállapítással azért, mert belőle „a mai tisztult-látás, a pártszenvedélyeken felülemelkedő objektív szemlélet" jegyében az alábbi végső következtetést vonja le: „Ha ma lehántjuk az 1867—1918. évek között elmúlt időszak politikai harcainak napi közönségességét, a személyi, önző, egyéni érvényesülések apró kis piszkait s csakis a nemzet nagy, mindent uraló érdekei szerint vizsgáljuk, hozzávéve az osztrák-magyar monarchia egész struktúrájának a röntgen-képét, a nemzetiségi és külpolitikai vonatkozásokat, akkor — az olyen nagyon lenézett függetlenségi, ellenzéki politikusainknak kell teljes miértékben a történelmi igazságot kiszolgáltatnunk. Mindezt pedig Tisza István és híveinek a terhére". Senki se akarja letagadni a Tisza konzervativizmusát és a páriámén tarizmus zavartalan .működéséért folytatott kemény harcát. De az ő politikai meggyőződése nem valami konok elfogultságból fakadt, hanem a nemzet legszentebb javainak: az ország területi épségének, a magyar államiságnak s a nemzeti önkormányzat szerve, a parlament zavartalan működésének biztosítását kívánta szolgálni azért, hogy a nemzet az uralkodóval összhangban még a béke éveiben megerősíthesse politikai, társadalmi, gazdasági, közművelődési, stb. pozícióit és mindenekelőtt honvédelmi berenedezkedését. Senki sem látott ugyanis olyan mélyen a jövőbe, mint ö, aki már 28 éves korában, 1889január 14-én, a véderővita során elhangzott felszólalásában felhívja a figyelmet „egy nagy európai háború veszélyére", amelyre még „a békében kell elkészülnünk" mert „igen könnyen fejlődhetik élet-halálharcra a magyar nemzetre nézve". 1903 december 23-án pedig rámutat a balkáni forrongásra, mely miatt „kell az, hogy Magyarország ... a paritás alapján teljes egyenjogúsággal bíró része legyen egy olyan európai nagyhatalomnak, amelynek szava döntő súllyal essék a mérlegbe". A jósokat általában nem szokták megérteni a kortársak, kivált, ha a jóslatok bűneiket is ostorozzák. Erre vall a régi latin közmondás is: nemo fit profeta in patria sua. De hogy valakit az utókor próbáljon elítélni, akkor, amikor a bekövetkezett események mindenben neki adtak igazat, arra alig találunk példát. Egyetlen esetben tudnók ezt az elítélést megérteni, mégpedig ha Tisza úgy akarta volna nemzetét fölkészíteni az élet-halálharcra, hogy a hadi felszerelésből, mint üzletből vagyont gyűjt" sön magának. Ezt azonban Tiszáról még legnagyobb ellensége sem merné állítani. Tisza politikai célja az volt, hogy a nagyhatalmi állásban rejlő előnyöknek a magyarság számára való biztosításával és ehhez a monarchiában a magyar faj vezérszerepének lassú, intézményes lehetővé tétel ével dönthetetlenné tegye nemzetünk világpolitikai helyzetét. De nem, mint a cikk mondja, a parlamentarizmus megcsonkításával, hanem csupán annak a lehetőségének kizárásával, hogy 20 képviselő összefogása bármikor megakadályozhassa a képviselőház munkáját, amit egyébként a hatalomra jutott koalíció az 1905/1911. írszággyűlésí ciklus tartamára szóló házszabályreíormjában meg is csinált. Hogy a kiegyezési törvény nem örökéletű alkotás, tudta Tisza is, de azzal is tisztában volt, hogy a kiegyezés kétoldalú szerződés, melynek megváltoztatásához mindkét fél hozzájárulása szükséges. E tekintetben a fejlemények megint az ő politikáját igazolták. Hiába volt ugyanis a függetlenségi pártnak, az 1906/191 l-es országgyűlésen nagy többsége, a királynak a kiegyezéshez való elszánt ragaszkodásán meghiúsult a kiegyezés szószerinti szövegén túlmenően kívánt, önálló magyar hadsereg, önálló vámterület és külön magyar Nemzeti Bank. Bárha a függetlenségi pártnak e törekvései nem jártak is sikerrel, az azóta közreadott egykorú belga követjelentésből megállapíthatjuk, hogy a világ e harcokból újabb súlyos következtetéseket vont le a monarchia belső gyöngeségére. Ekkor kezdik feladni Nyugateurópában azt, a még Palackytól, a nagy cseh történetírótól és politikustól származó híres tételt, melyre hosszú időn át főleg Anglia és Franciaország államférfiai esküdtek, hogy ha Ausztria nem volna, fel kellene találni. Azonban nemcsak a monarchia szenvedett ily súlyos csapást, hanem a királlyal vívott mérkőzésében szenvedett kudarca folytán maga a függet169