Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 15-16,. szám - Az igazi Tisza István

fenségí párt is nagyot veszített a tömegekre gyakorolt vonzóerejéből, úgy hogy mire 1918. őszén az ország függetlensége valósággá vált, a függetlenségi párt vezéreinek egymásközt is folytatott harca lejáratta e párt tekintélyét — és nem szólva az ipari munkásság soraiban a nemzetközi szocializmus győzelméről — megnyitotta az utat hellyel-közei a vidéki értelmiség között is a Jászi—Károlyi-féle radikalizmus számára. Hiába akart jót a függetlenségi párt, akarta az önálló magyar hadsereg megteremtését, nem lévén ereje a király ellenállásának legyőzéséhez, a katonai javaslatok obstrukciójávai csak azt érte el, ami távol állott tőle, hogy a nemzet jóformán készületlenül kezdte meg a háborút, ami az oroszok és szerbek nagy tüzérségi fölénye folytán tömérdek fölösleges véráldozatnak lett az első hónapokban okozója. Mindezt Apponyi is beismeri Emlékiratainak II. kötetében, ezeket mondván: ,,Az akkori ellenzék, mely ebben maga mellett állónak érezte a nemzetet, csak úgy volt hajlandó a hadsereg extenzív fejlesztéséhez hozzájárulni, illetve azt lehetővé tenni (mert obstrukció útján módjában állott mgvalósítása elé legyőzhetetlen akadályokat gördíteni), ha bizonyos olyan követelmények teljesíttet^ nek a véderő szervezetében és vezetésében, melyek teljesítését a magyar nemzeti állam megszilárdítása szempontjából föltétlenül szükségesnek tartotta . . . Ferenc József király viszont ezekben a követelményekben nem csupán királyi jogainak megszorítását, hanem országai külpolitikai összetartozásának épp úgy, mint a hadsereg katonai egységének és harcképességének veszedelmét vélte látni; tehát olyan szempontoknak megtámadását, melyeknek megvédését lelkiismereti kötelességének ismerte; a hadsereg extenzív fejlesztését pedig szükségesnek és sürgetőnek tartotta és ebben a későbbi események neki adtak igazat". .77. lap.) De mond Apponyi mást ís, ami tőle a függetlenségi párt néhai nagy vezérétől mindenesetre többet nyom a latban, mintha egy ortodox szabadelvű politikus nyilatkozata volna. E szerint ,,Minden egyes kibékülés a nemzet és a király között beállott összeütközések után jobb volt, mint az azt megelőző; a pragmatica senctio több biztosítékot tartalmazott, mint a szatmári béke; az 1790/91. évi törvényhozás haladás a pragmatíca sanctiohoz képest, amennyiben annak alaptételét teljes világításba hozta; az 1867. évi kiegvezés minden előbbinél hatályosabban védi a nemzet jogait, érdekeit, öncélúságát. A legújabb fordulat pedig, amely még IV. Károly király tényleges uralkodásának utolsó évébe esik, a perszonal unió elismerését és elfogadását hozta a király részéről. (177. lap). Apponyinak ez a megállapítása azért fontos, mert kétségtelenné teszi, hogy Tisza elgondolása az elérhető valóságok útvonalában feküdt, amelynek testtéválását csak a világháború kitörése, illetőleg elvesztése akadálvozta meg. Oly eredmény lett volna ez, amelyért érdemes lett volna nemzetünknek némely áldozatot vállalnia, annál is inkább, mert a fejlődés természetes rendje hozta volna magával a magyar nemzeti hadsereget is, amely tudvalevőleg IV. Károly alatt már a komoly előkészítés stádiumába jutott. Mindezt Tisza az uralkodóval és a nemzetiségekkel való békés együttműködés mellett igyekezett lehetővé tenni, holott a függetlenségi párt egyszerre két fronton kezdte meg a harcát a nemzeti törekvések kivívására, mégpedig a királlyal és a nemzetiségekkel. Ezért nem tudott Tisza kompromisszumra jutni a függetlenségi párt kiválóságaival, mert politikai elgondolásának sikerét féltette a függetlenségi párt kellően át nem fontolt módszereitől, hiszen a végső célok tekintetében a szélsőbal sem akart mást, mint Tisza. Egyébként a közjogi harcok mindjárt 1867 után megindultak s így ezekért Tiszát felelőssé tenni nem lehet. A cikkel szemben tehát állítjuk, hogy a ma távlatából is a Tisza politikája volt a helyes. Ami pedig ,,a személyi önző, egyéniérvényesülések apró kis piszkait" 'Heti, köztudomású, hogyan zárta ki Tisza legragaszkodóbb híveit is pártjából, ha valami egyéni önzés jeleit vette észre náluk. Az elmondottak után a cikk ama tanításával szemben, melyszerint „tudjuk, érezzük, hogy jelenleg, amikor teljes nemzeti függetlenséget élünk, még ebben az igazságtalan fájdalmas trianoni megcsonkítottságunkban is, nem nagyon merne valaki hangoztatni mást, mint amit az akkori ellenzékiek hangoztattak", csak egy kérdést vetünk fel: vájjon melyik a kívánatosabb állapot, a Kárpátoktól az Adriáig terjedő Magyarország mint Ausztriával együtt egy nagyhatalom részlete, benne a szabadon fejlődő és hegemonszerepére fokozatosan beérkező magyarsággal, vagy a triononi függtlenség Benes és Titulescu kegyelméből 232.745 négyzetkilométer elszakított területen közel 4 milliónyi nyelvében, vallásában, vagyonában, műveltségében üldözött, kiirtásra ítélt magyarral? Néhány mondattal helyreigazítható a cikknek az az állítása, hogy „közvetlenül a háború kitörése előtti időben ült le Tisza tárgyalni a horvátokkal és románokkal és igyekezett részükre bizonyos engedményeket biztosítani. Sajnos, már késő volt. Késő volt azért, mert előbbi politikai vonalvezetésében elzárkózott olyan reformoktól, amelyek szinte önmaguktól és természetes úton csökkentették volna ennek a kérdésnek a súlyosságát, mint amilyen lett volna a választójogi és földbirtokreform". Valójában ugyanis Tisza már egész fiatal politikus korában 1893 óta kereste a megegyezést a legnagyobb magyarországi nemzetiséggel, az oláhokkal. 1913 elején még mint Házelnök, de Lukács miniszterelnök tudtával kezd úiabb tárgyalásokat a nemzetiségi csoporttal. Tárgyalásait miniszterelnökké történt második kineveztetése (1913 június 10.) után fokozott buzgalommal folytatta. Álláspontjában elment a méltányosság legszélsőbb határáig, és tárgyalásai csak azért nem vezettek eredményre, mert a megegyezést a magyargyűlölettől elvakult Ferenc Ferdinánd trónörökös az oláh vezetőkhöz az utolsó percben intézett bizalmas ajánlatával meghiúsította. Tisza tárgyalásai alapja annyira emelkedett szellemű volt, hogy ma a Népszövetség korában a papíroson nemzetközi szerződésekben biztosított nemzeti és vallási kisebbségek sírva gondolhatnak a nemzetiségeknek Tisza részéről felajánlott jogokra. Tehát nem az elmulasztott választójogi és földbírotokreform miatt, hanem nemzetünk fanatikus ellenségének, Ferenc Ferdinándnak közbelépése folytán jutott kátyúba a megegyezés az oláhokkal. A horvátokkal pedig, akik a koalíciós kormány által beadott vasúti szolgálati rendtartás ellen nagy obstrukciót indítottak, ami a horvát alkotmányosság felfüggesztésit vonta maga után, éppen Tiszának sikerült helyreállíttani a jóviszonyt, amiről Hreljanovics Guídó horvát képviselő 1915 május 3-án elmondott beszéde is ta170