Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 9-10. szám - Egy birói ítélet margójára

San önmagának tartotta fenn a külpolitika intézését, melyben a vezető szempont kizárólagosan az összmonarchia érdeke voltí nem alakulhatott ki külpolitikai kérdésekben speciális magyar közvélemény. És amikor végre a rendi államból parlamentáris állammá lettünk és 67-ben visszakaptuk a felelős kormányt, akkor is, bár annak tagjai közül került ki a monarchia legnagyobb külpolitikai egyénisége, nem érdekelte a magyarságot, mi történik a nagyvilágban, hanem az volt előbbrevaló, mi történik itt benn az átalakulás során. Pedig a magyarság külpolitikai érzéke nyilvánvaló és bizonyítható. Nem kell nagyon messze mennünk. A 48-as kormány államfért'iai közül Széchenyi, de elsősorban Batthyányi és Kossuth, sőt Szemere és bizonyos vonatkozásban Deák is, példátlanul gazdagok voltak a helyes külpolitika megállapításában. Akkor egy alig 30 évig tartó belpolitikai küzdelem során a magyarság értelmi vezetői elé tárult a világ minden problémája, de leginkább Európa kérdése. A napóleoni háborúságok tanulságai és az azt követő rendezés alapján a vezető egyéniségekben benn volt a külpolitika útjának helyes kiválasztása. A 48-as kormány bővelkedett kiváló magyar követekben. Elég ha Andrássy üyulára, Pulszky Ferencre gondolunk. A szomorú magyar emigrációnak voltak olyan kiválóságai, akik ha valaha is hatalmi pozícióban ülhettek volna és ott lettek volna tettekkel tényezők, mennyire másként alakult volna a magyar világ és a magyar élet. Épen csak most nem volna meg a kellő jártasságunk, ösztönünk, helyes és világos meglátásunk. Épen csak most ne tudnánk megítélni az adott helyzeteket? Évekkel ezelőtt többen csoportba és társaságokba tömörülve megindították a külpolitikai nevelésre, a külpolitika udományos szolgálaára irányuló mozgalmat. Valahogy exclusiv alakulat lett mindezekből. Még valamennyi közül a Revíziós Liga az, mely aránylag a legnagyobb nyilvánosság előtt dolgozik. Vezetői mindent elkövetnek, hogy a magyar revízió kérdésében minél hatalmasabb tömegeket tartsanak ébren. Munkálkodásukat csak dicséret illetheti. De a Revíziós Liga nem minden. A felelős magyar tényezőknek, a hivatott magyar külpolitkusoknak többet kellene a nylvánosság előtt szerepelniük, többet kellene mondaniok, gyakrabban kellene szólniok a néphez, mert ezeknek a nagy tömegeknek kioktatása, a felvilágosítása alakítja csak ki a nagy közvéleményt. Közvélemény nélkül nincs eredményes külpolitika. Szakítani kell azzal a felfogással, hogy a nagy nyilvánosság elé nem valók külpolitikai kérdések. Senki sem kívánja, hogy bizonyos előkészítő dolgok, bizalmas ügyek nyilvánosság elé kerüljenek, de akkor, midőn bármilyen tervezet a világ közvéleménye elé jut, és arról mindenki tudomást szerezhet, épen mert magyar érdekeket érint, sőt azokat súlyosan érinti, akkor azzal a nyilvánosságnak foglalkozni kell. És ha meg is értjük, hogy hivatalos személyek nem beszélhetnek idő előtt válaszaikról, az arra hivatott embereknek szólni kell arról, előadhatják magánvéleményüket és nem kell tartaniok attól, hogy az az érdekelt külföld előtt hivatalos álláspontnak fog látszani. Legfeljebb arról győződhetnek meg, hogy mi az adott kérdésekben a közvélemény vezetőinek a felfogása. Ilyen körülmények között tartjuk szükségesnek kiemelni Bethlen István gróf posztumos cikkét, melyben a Flandin-féle béketervezettel foglalkozott. A tervezetben foglalt kérdések megvilágítása, azok magyarázata és a következtetések és lehetőségek feltárása nagy munka volt a magyar nyilvánosság számára. És alkalmas volt arra is, hogy a helyes útra a megfelelő állásfoglalásra késztesse a közvéleményt. FelLebbentett egy fátyolt, mely a diplomácia szavainak valódi és igazi értelmét takarja és alkalmas volt arra is, hogy tisztán lássunk a közreadott kérdésben. De leginkább abból a szempontból volt meg a jelentősege, hogy a speciális magyar kérdésre, az eshetőségekre reáutaljon. A diplomáciai szövevényből kibogozta a magyarság számára azt, ami abban magyar kérdés, ami abból a magyarság szempontjából fontos. A hínárból megmutatta a kivezető utat és leginkább — és ez a legnagyobb jelentősége — reávilágított azokra az életbevágó problémákra, melyeket mindig hangoztatnunk kell és amelyeket ébren kell tartanunk. A helyzet tehát tisztázásra került és a köveendö út ki van jelölve. Ez az a külpolitikai felvilágosítás és külpolitikai kérdésekben való közvélemény nevelés, melyre oly nagy szükségünk van, es amely nélkül nincs magyar feltámadás. Emlékezünk, hogy évekkel ezelőtt, még a monarchia idejében, mennyire nem tudott a közvélemény semmit sem a román szövetség valódi helyzetéről, az olasz barátság igazi állásáról. Mennyire nem tudta a magyarság, hogy Olaszország az algecirási konferencia után a tripo'liszi hadjárattal mennyire csak névlegesen tagja a hármas szövetségnek. Ilyen tájékozatlanságba többé soha sem szabad esnünk. A magyar közvéleménynek mindenkor tudnia kell, kiben mennyire bízhatik, milyen a barátság és ki az igazi eUenség. Tudni kívánja és tudnia kell, milyen a revidinkációnkra vonatkozó helyzet. J O G E L E T IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIU 1IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIMIIII v Egy birói ítélet margójára Lapunk 1934. július 15-iki számában egy kis, mindössze 24 soros közlemény jelent meg, amely elítélő hangon bírálta az Ibusz rt. annakidején nagy port felvert Trettina-féle botrányát. A cikkíró azt a következtetést vonta le — és egyben ennek alapján követelte az akkori vezetőség eltávolítását, ami egyébként közben meg is történt —, hogy az igazgatóságnak az eljárása a Trettina-féle ügyben „végeredményben is kimerítette a >hütlen kezelés, vagy megvesztegetés kritériumait." Az Ibusz rt. akkori igazgatósága sértőnek találta magára ezt a megállapítást és ezért a cikk szerzője ellen sajtópert indított. Eddig ennek a sajtópernek két fázisa zajlott le, egyik a törvényszéken, másik pedig fellebbezés folytán az ítélőtáblán. Most röviden ismertetjük a két bíróság ítéletének az indokolását, miután ebben igen szöges eltérés mutatkozik a két bírói ítélet felfogásában. Az ítélet az első fokon a szerzőt 100 pengő pénzbüntetéssel sújtotta, miután megállapította a bűnösséget, illetve azt a tényt, hogy a cikkíró túlhaladta a jogos kritika határát. A kir. törvényszék Schadl tanácsának az volt a felfogása, amelyet a közel három oldalas indokolásban fejtett ki, hogy az Ibusz akkori vezetősége helyesen járt el, amikor Trettinának a 20.000 pengőt kifizette. Az indokolásnak ez a része így szólt: „Hasonló támadások esetében, akár egy teljesen magánjellegű, akár közérdekű vállalatnak eminens érdeke, hogy a tárnadások megszüntessenek. Különösen áll ez az lbusz-al szemben tekintettel a vállalat nagy érdekű jelentőségére ... Akkor tehát, amikor a sértett cég vezetői minden lehetőt elkövettek érdekeik megvédésére, nem lehet őket olyanoknak jeltüntetni, mint akik a büntető törvénykönyvbe ütköző cselekedeteket követnek el. Tehát nemcsak, hogy nem hibáztatható, hanem egyenesen érdemül róható jel a vezetőségnek az a ténykedése, hogy tárgyalásokba bocsájtkozott azzal az akkor még társadalmilag és gazdaságilag nagy szerepet vivő személlyel.../ (Trettinával!) Ezzel szem-ben a kir. ítélőtábla Harmath-tanácsának egész más volt a felfogása az Ibusz régi vezetőségének a cselekedetéről. A tábla helyben hagyja az elsőfokú ítéletet, azzal a különbséggel, hogy három évi próbaidőre felfüggesztette, mert a cikkírónak „ ... a tényállásból következő jóhiszeműségében és a közérdek előmozdítására irányuló célzatában a kir. ítélőtábla különös méltánylást érdemlő okot látott" — mondja szószerint az indokolásban. Azonban egészen más a felfogása az ügy tulajdonképeni érdemi részében is, mert a következő súlyos szavakkal bélyegzi meg az Ibusz rt. akkori vezetőségét a Trettinának kifizetett 20.000 pengő miatt: