Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 7-8. szám - Sipőcz Jenő dr.

CSARNOKUNK <>^^"l<>>!>>l<i!i"Hllllllilllllllllllllllllllllllllil!!llllllllllllllilllli;iilllll!IIIM ijpőcz Jenő Av. Most ünnepli a főváros Sipöcz Jenő 15 éves munkálkodásának az évfordulóját. A főváros ünnepli a fiát. A szerető, ragaszkodó, jó fiát. Sipöcz Jenő a csendes, halkszavú, a széplélek, aki akaratlanul sodródott bele a politikai hullámokba tizenötévvel ezelőtt és azóta belső, erős meggyőződéssel, mint akinek ez hivatása, mint ki erre rendeltetett, állott a posztján. Keresztényi politikával, de azzal az igazi keresztényi politikával, amit a tiszta hit, az erős lélek sugalhat csak. Sipöcz Jenő úgy tűnik fel előttünk, mint egy komoly nagy gyerek, aki lelkiismereti kérdést csinál a legaprólékosabb dologból is, aki tiszta szívvel áll és sokszor állott a csúnya emberi indulatoktól fűtött atmoszférában embertársai között, érthetetlenül a kicsinyes indulatokkal szemben. Meglepve és önmaga felé fordulva, hát ez is lehetséges? Sokan azt hihették róla, hogy gyenge ember. Mert nem forgatott fegyvert, mert amikor rútul neki mentek, akkor is egy prófétát megszégyenítő önmegtartóztatással, nyitott szívvel fordult a támadók felé, harag nélkül. Hát kell ennél nagyobb erősség? Öt nem láthatta senki verekedni, tőle soha nem hallhatott senki indulatos, rossz szavakat. Ha nem tudta a vihart lecsilapítani, akkor várt, visszahúzódott. Mert hitte, mert tudta, hogy eljön az ő ideje is. A megértés, békés hangulat ideje. Pedig micsoda erő kell ahhoz, hogy nyugodt tudjon valaki maradni, akit olyan csúnyán és olyan sokszor megbántottak írásban és szóban, mint őt! De ő ilyenkor és ez az igazi jézusi magas lelki m-egfeszítettség vetülete egy embernél — nem ütött vissza, hanem várt. Mert tudta, hogy a jó nem veszett még ki teljesen az emberekből, csak meg kell várni, amíg elül az indulatok vihara, amíg elszál a jelszavak borgőzös felhője a politikai harcosok szeméről. S ilyenkor eljön a jobb, szebb érzés az embereknél is. Ö megvárta ezt mindig és ezért ö győzött. Fegyver és korbács nélkül. Sipöcz Jenő egy milliós város szelidítője, emberek szelidítője, ami sokkal nehezebb, sokkal több lelkiséget kíván, mint az oroszlánketrecbe élő állatszelidítőé. És sokkal több türelmet. Az elmúlt tizenöt év öt igazolta. Neki volt igaza, amikor tűrt és szenvedett, mert érezte, hogy ezzel megváltja azokat, akik a megváltásra szorulnak, akik nem tudják, hogy mit cselekszenek, de emberek és megváltásra érdemesek. S az elmúlt másfél évtized alatt elérte, hogy megismerték öt, még a legkonokabbak is meghajtották fejüket előtte. Mindezt fegyvertelenül, csendben, egy apostol absztrahált zajtalanságával, lépésrőllépésre a jóságának, tiszta hitének mindent lenyűgöző óriási erejével. Aki hisz, az nem lehet gyenge. Ebben volt mindig Sipöcz Jenő legyőzhetetlen erőssége. S most egy milliós város összes jó és rossz emberei ünneplik őt csendben, belül, úgy, ahogy ő intézte el problémáikat a legnehezebb időkben is .. . Mert az, hogy előbb kormánybiztos, aztán háromszor polgármester és végül mint főpolgármester került a nyáj élére, az csak jogcím, üres tartalom, keret, amit csakis az ő — nem ebbe a világba való — egyénisége tudott megtölteni erővel, szépséggel, hittel, bizalommal, szeretettel. Ezt csak érzik azok is, akik nem tudják ezt kifejezni, akikre láthatatlan fludium'ként áradt felőle úgy, mint az elhivatottakból. Akik ma már oly kevesen vannak. Sipöcz Jenő sohsem kötött kardot az oldalára a harcos időben, de ruhája alatt ott viselte a keresztet, a mellén, a szive felett. Akkor is, amikor a felelősség, a súlyos köteleség a nagy keresztet rakta a vállaira. Nagyon nehéz Sipőczről tollal arcképet festeni, mert a szines szavak nem hozzák ki azokat a mély emberi vonásokat, amelyek öt a legjobban jellemzik és amelyek ennek a nagy, fejlődő, szenvedő városnak egyegy történelmi határkövét is jelentik. A messzi jövő fogja jobban ábrázolni őt, a kései utódaink. Ma csak örülünk annak, hogy megismertük őt, örülünk és örülhetünk, hogy itt van közöttünk, hogy vállalta rossz időkben is a vezetését ennek a városnak, amelynek ö szerető jó fia volt mindig, az igazi finom lokálpatriotizmustól áthatott szorgalmas, becsletes, jó fia. Nem tudunk olyan színeket, olyan foltokat rakni tollal a vászonra, mint Munkácsy Mihály a nagy vásznán, aminek ezt a címet adta: „Ecce homo ..." Mi csak szeretnénk ebből az alkalomból úgy megemlékezni róla, itt, emlékkönyvünkben. S csak idejegyezzük: íme, Sipöcz Jenő, az ember... 62