Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 3-4. szám - Pénzügyi rendszerünk és szervezetének reformja. A Magyar Nemzeti Bank megszervezésének előzményei

Pénzügyi rendszerünk és szervezetének reformja Irta: Varga Lajos dr. (Debrecen) A Magyar Nemzeti Bank megszervezésének előzményei Kettő billió, négyszázhatvankilenc milliárd, nyolcszáztizenhét millió, hatszázharminchatezer és harmincnyolc (2,469.817,636.038) korona névértékű papírkoronának kibocsátásáról adott számot a néhai Állami Jegyintézetnek 1924 június 15-én kelt kimuatása, amivel szemben a birtokában volt arany, külföldi váltók és pénzjegyeknek értékét, de részletezés nélkül 23.553.806 koronában mutatta ki. Még egy kimutatást adott ki az Állami Jegyintézet: 1924 június 23-án, amelyben valamivel több: 2 billió 520 milliárd korona állam jegynek kimutatásáról és arról számol, hogy az előző kimutatás szerinti arany, külföldi váltó és külüföldi jegy birtokállománya 23 és fél millióról kereken 15 millióra szállott, azonban emellett küön kimutatja a Bank of Englandtól ebben az időben kapott 4 millió font előleget, mint aktívumot: 1 billió 479 milliárd és 600 millió korona értékben. Ez, az 1924 június 23-án kelt kimutatás volt az Állami Jegyintézetnek hattyúdala, mert a Budapesti Közi önyben az előző napon, pénzügyminiszterünk kihirdette, hogy a Magyar Nemzeti Bank részvénytársaság (alábbiakban: MNB.) június 24-én megkezdi működését. Az Állami Jegyiníézet életműködésének ezekről a végső kilobbanásairól megemlékezvén, meg kell állapítanunk, hogy nemzeti háztartásunk nemcsak telítve, hanem túltelítve volt papírpénzzel. És ennek ellenére — ha az úgynevezett jegybanktudománynak „aranyfedezeti rendszer" elméleti tételéből kiindulva szemléljük a dolgot: nyomban megállapíthatjuk, hogy egyes egyedül az a tény biztosította a forgalomképességet, a csereeszköz szerepnek betöltését, hogy azt a papírpénzt a közpénztárak teljesítésként, teljes névértékben elfogadták. Nem is tudunk arról, mintha akár a közpénztárak, akár magánosok részéről a papírkoronában teljesítést visszautasítottak volna. Á pénzügyi rendszer reformjánál ezt a tényt, mint szuverenitást követelő dogmát egy pillanatra sem szabad szem elől tévesztenünk. Mert ez a tény a szuverénitásnak erejével azt bizonyítja, hogy a papírpénz, forgalomképességének, csereeszköz szerepének biztonsága épen nem attól függ, hogy egyáltalán van-e? és ha igen: mennyi az ú. n. aranyfedezete? Hanem attól, és ezt a tények alapján hangsúlyozottan ismétlem: hogyha általa a névértékből levonás nélkül teljesíthetjük a köztartozást. Hogy az ú. n. aranyfedezetnek mennyiségétől csakugyan nem függ és nem is függhet a papírpénz forgalomképességének és csereeszköz szerepének biztonsága: bizonyítja az Állami Jegyintézet fenti kimutatásaiból olvasható az a tény, hogy 2 és fél billió névértékű papírpénzzel mindössze 23 és félmillió, illetőleg 15 millió értékű arany és aranyértéknek minősített váltók és külföldi pénzjegyek állottak szemben fedezetként. De bizonyítja ennek a dogmatikus erejű tételnek helyességét az épen ma, a MNB-kal szemben is bizonyíthatóan fennálló az az állapot, hogy a papírpengőnek ú. n. aranyfedezete, mint alább kimutatom: csak látszatfedezet, csak fikció, csak képzeletbeli fedezet. Ennek ellenére a papírpengőnek — belföldi — forgalomképessége akadálytalan. Mert hiszen ha köztartozásokat, akkor a magántartozásokat is teljesíthetjük általa. Egészen más kérdés az, hogy miért duzzadt a papírkoronának névérték állománya 2 és fél billióra? hogy miért nevezzük ezt a felduzzadást nemcsak inflációnak, hanem az infláció mocsarának? Felelet: azért, mert ebből, a tizennégy számjeggyel kifejezett papírpénztömegből, ú. n. hasznos beruházásokra jóformán semmit sem használtak fel. Azt a 2 és fél billió papírkoronát nemzeti adósságként ugyan, de tényleges ellenérték nélkül bocsátotta ki a Jegyintézet. A bankok útján megkapták a tőzsdei spekulánsok. Ebben, a nemzet terhére Zürichben és más tőzsdén folytatott, kártyajátéknak nevezhető valuta spekulációban az volt aztán a tragikum, hogy maga a nemzet adta a valutaspekulánsoknak kezébe a papírkoronának milliárdjait mint eszközt arra a célra hogy általa pusztítsák a nemzeti vagyont, rombolják pénzünknek valutáris értékét és ezzel a nemzetnek hitelképességét. Abban az időben (1924-ben) az államháztartás vizenyősségének a megszüntetése volt a legsürgősebb törvényalkotó és kormányzati cél. Ezt a célt pénzünk értékállandóságának megszilárdításával, amit viszont egy nagyobb, nemzetközi kölcsönnek felvételével vélték elérhetőnek. A nemzetközi kölcsönnek felvételét azonban — a trianoni átoklevélnek egyik rendelkezése értelmében — a Népszövetség egyhangú engedélyének kellett megelőznie. A Népszövetség az 1924. évi IV-ik törvényünkbe iktatott II. sz. jegyzőkönyvben részletesen elsorolt feltételeknek elfogadása és teljesítése ellenében meg is engedte azt, hogy a területének kétharmad részéről megfosztott, tetszhalott Csonka-Magyarország 250 millió aranykoronát a nemzetközi pénzpiacon kölcsönként felvehessen. A pénzügyi rendszer és a hitelszervezet gyökeres reformjának feltétlen szükségessége csak akkor lesz nyilvánvaló, hogyha mindenekelőtt megismerjük a Népszövetség engedélyének legalább is az 1924:IV-ik törvénnyel elfogadott feltételeit. Legalább is ezeket. Mert azt, hogy Titulescu, Benes és Yovanovitch ebből a II. sz. jegyzőkönyvből meg nem tudható, rrinő külön feltételek ellenében járultak a kölcsönnek engedélyezéséhez: pragmatikusan, ma még nem bizonyíthatjuk. Aligha alaptalan az a feltevés, hogy a kisntant államainak népszövetségi képviselői éppen nem a jószomszédi önzetlenség vezette. Egyébként az említett II. sz. jegyzőkönyvben olvasható feltételek egynagukban is elegendők annak elhatározására, hogy pénzügyi rendszerünket és szervezetét gyökeresen kell megreformálnunk. Ennek a jegyzőkönyvnek cikkeiből általánosságban azt állapíthatjuk meg, hogy a szanálási kölcsönnek az ott megszabott, illetőleg diktált feltételek mellet engedélyezése a trianoni átkot még súlyosbította. A feltételeknek a Nemzetgyűlés által elfogadásával és törvénybe iktatásával pedig a nemzeti szuverénítást gyökerében támadó rendszabályoknak vetettük alá magunkat, 26