Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 21-22. szám - Az abesszin háború - magyar szemmel

nem vitatható, hogy amikor már a korszellem kialakult, ez rányomja bélyegét az emberiség minden életműködésére. Ez így volt a 'keresztény (középkorban, amelyet egy bizonyos kollektívszolidáris szellem hatott át, így volt az űj korban, amelyet a reformáció, majd a francia forradalom az individualizmus lelkiségébe állított be. Ha voltak is a jelzett korszakokban ellenkező hatások és ennek következtében eszmei harcok, ez csak a továbbfejlődés szükséges dialektikája volt, a kor jellege mégis csak az volt, amit az uralkodó korszellem épen kifejezésre juttatott Egy kicsiny nemzetnek, mint amilyen mi vagyunk, roppant fontos, hogy minél hamarabb átvegye az uralomra jutott korszellemet, amely nemcsak az azonos gondolkodás révén illeszti őt be a többi államok kulturális közösségébe, hanem megfelelő intézményeket is teremtve, lehetővé teszi az egyedülhaladást az általános európai fejlődéssel.. Mi nagyon szeretünk hivatkozni egy speciális magyar szellemre és különösen liberális körökből gyakran hangzik el a vád, hogy „idegen eszméket" akarunk importálni a politikába Nagyon csodálatosak az ilyen támadások, ha az ember arra gondol, hogy épen a liberáüzmusnál, vagy a szociáldemokráciánál idegenebb, imnortáltabb szellemi és gyakorlati törekvéseket nem is lehet elképzelni. De másrészről: mi a kicsinységünknél fogva nem is lehetünk irányító, hanem caskis alkalmazkodó nemzetek és épen ezért kell elsősorban biztosítanunk azt, hogy ez az alkalmazkodás egyrészt ne legyem küzdelmes, vagyis hogy elébe menjünk a változásoknak, másrészt, hogy idejében foglalkozva az új szellemi áramlattal azt megfelelően át tudjuk alakítani a mi lelkiségünk és törekvéseink szempontjából. Itt jutottam el annak a pontnak igazolásához, hogy a propaganda ma már nem a napi politikának, hanem az egész nemzeti élet meghatározásának eszköze. A politikai propaganda ma ugyanazokból a gyökerekből táplálkozik és ugyan arra a célra irányul, mint amilyen volt a kereszténység hirdetése, vagy a liberálizmius propagálása, nem is beszélve a marxi szocálizmusról. Vagyis: a politikai propaganda ma nem egyéb, mint a korszellem propagálása. A politikai propagandában tehát nem szabad a választási csalafintaságot ügyes irányítását, a törpe célok kicsinyes eszközeinek rafinált használatát látni, hanem egy pártszempontokon felülálló, a nemzet szempontjából elhatározó jelentőségű tevékenységet. Természetesen különbözik ettől a /?árf-propaganda, amelyik a személyi harcok és a pozíció-küzdelmek területén zajlik le. A közölt cikkek elsősorban is szerzőik felfogását tükrözik vissza. Célkitűzéseinket legigazságosabban az „audiatur et altéra pars" — a parlamentárizmus egyik alapvető elve — jegyében véljük elérni, a leközlés ténye tehát még nem jelentheti a lap irányát, vagy tendenciáját. A lap tartalma kizárólag annak a programmnak igyekszik megfelelni, amelyet a borítékon állandóan mottóként tüntetünk fel. Az abesszin háború — magyar szemmel Irta: Malcomes Albert báró Az olasz-abesszín háborúnál .sorsdöntőbb világpolitikai esemény nem szakadhatott volna a magyarságra. A hadi tudósítások pongyola szenzációi mögött világtörténelmi hovátartozóságunk és eljövendő sorcunk dől el>. Minden pillanat kockázatokkal van tele és minden mozzanat a mi végzetünk esélyeit rejtegeti. Az afrikai háború már kezdettől fogva kilépett a gyarmati hadjáratok jelentőségéből és Európára helyesebben világraszóló eseménnyé fajult. Az európai sors Addisz Ababa sorsához kötődött, s ott fog eldőlni, vajion Hajié Szalassziénak vagy nekünk kell-e menekülni? Quid >nunc? — kérdezte egykor a római Fórumon a két szenátor beszélgetés közben, mikor Róma hadai Cartihagó ellen vonultak. ,.Győzni fogunk" — válaszolií a szenátor, s mivel a dolog végre is, csak Róma ás Carthagó ügye volt, nem lehetett benne sokat kételkedni, hogy az erősebb a gyengébbet legyőzi. Azóta fordult a világ és a szenátorok, próféciák helyett az éljenzés kényelmét választják. — De Quid nunc? — kérdezi Európa, s miközben a „megtorlás" eszméi cikáznak végig London—Páris—Genf diplomáciai idegkábelein, mi szájtátva bámuljuk a gomolygó felhőket, vájjon csapás vagy áldás fog-e hullani reánk. Cselekedeteinket, állásfoglalásainkat nem a lehetőségek közötti válogatás, hanem a fait accompli elfogadása, az egyetlen lehetőség megtétele, jellemezte. Ez két részből állatit. Az egyik Berlinig, a másik a büntető szankciók megtagadásáig vitt. Hogy ezt kellett tenni, nem most dőlt el, hanem a békekötéskor Trianonban és Versaillesben, ahol bennünket emberi méltóságunktól, Olaszországot minden reményétől megfosztották. Mai helyzetünk és szerepünk már akkor eldőlt, akkor derült ki, hogy megcsonkíttatásunk dacára, fontosságunk és történelmi hivatásunk megmaradt. Az új Európa kialakulásában nekünk hovatovább világpolitikai rendeltetésünk lett, az olasz és német érdekek kiegyensúlyozása. A magyar politika Bismarck szerepét vette át, aki az egymással duzzogó Bécs és Róma mindegyikét barátjává tette, és a köztük felgyülemlő ellentéteket kiegyenlítette. Ennek köszönhetjük, hogy csonkaságunk dacára nagyhatalmi szerepet játszunk Európában és pedig annak veszélye nélkül, hogy akár az egyik, akár a másik barát gyengeségünket kihasználva, barátsága révén gyarmatává tegyen. Barátaink rohamos fejlődése és egyre lüktetőbb imperializmusa, bennünket is felfelé vitt és súlyunkat1 emelte, hovatovább a szabadon cselekvő államok sorába segített. Ma már ott tartunk, hogy reményeink lehetnek, hogy kérdéseink megfontolásra találnak, s hogy problémáink a világ problémái lesznek. Eddigelé — a latin imperializmusit' a németség földrajzi eflhelyezikedése, a németség hatalmi törekivései, a Bremner tartotta féken. A „Divide et impera!" gyakorlata pompásan bevált. A szálak hozzánk futottak össze, is az események lassanként a baráti lengyel nemzetet is végleg mellénk sodorták. Az olasz hadsereg 165