Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 1-2. szám - Megjegyzések A szénkartell árpolitikájáról cimü cikkre

politikája és szentimentális politikája pontosan egy és ugyanazon vágányon képes haladni. Törökország ma a reálpolitika vágányán halad és éppen ezért a magyar közvéleménynek a hűvös tárgyilagosság szemével kell néznie azt a viselkedést, amelyben őt, meggyőződésem szerint, nem a szentimentális politikai irányzat, hanem a reálpolitikai irányzat kényszerűségei — talán jobb meg­győződése ellenére — belevitték. / Megjegyzések „A szénkartell árpolitikájáról" cimü cikkre* Irta : Rehlíng" Konrád m. kir bányaügyi főtanácsos Amikor a cikkíró úr néhány héttel ezelőtt Budapest Székesfőváros törvényhatósági bizottsági ülésén ,,a szén­kartell" árpolitikáját támadta, arra az álláspontra he­lyezkedtem, hogy „verba volánt", a beszéd hevében el­hangzottakat nem teszik mérlegre s a közfelfogás nem szokta ily esetekben a tényállás skrupulózus bizonyítását megkívánni. Amikor azonban ez a kritika nyomdafestéket lát olyan lapban, mely a törvényhozás és törvényhatóságok tényezőinek szellemi érdekeit szolgálja, ennek még sem szabad megtörténnie anélkül, hogy az „audiatur et al­téra pars" elve ne érvényesüljön. Ebből a szempontból talán nem lesz érdektelen oly szakember véleménynyil­vánítása, ki közel 40 év óta él a szerző által kritizált miliőben, ez idő javarészében pedig oly pozícióban, mely­ből a cikkíró által pertraktált anyagot közelről áttekint­hette. Vegyük sorra az érveket. Ha a szerző 40—45 év előtti időkről beszél (meg­jegyzendő, hogy a hivatalos adat az átlagos szénárra pl. 1905-ben 0.89 aranykorona), azokról a régi jó időkről, amikor még minden máskép volt, ezekből mára komoly következtetéseket és követelményeket felállítani nem le­het anélkül, hogy az azóta bekövetkezett egész miliő­változást figyelemre nem méltatjuk, de ettől eltekintve nem lehet ily összehasonlítást tenni azért sem, mert ma­gában a bányászatban, a termelési faktorokban azóta lényeges eltolódás történt. Hogy csak egvet említsek, a szerző által oly nyo­matékkal idézett tatabányai bányászat 45 évvel ezelőtt még nem is létezett és csak 1897-ben, tehát 37 évvel ez­előtt kezdett termelni. Ennélfogva Tatabányára vonat­kozóan ilv összehasonlítások nem is tehetők. A szerző itt kétségtelenül többet markolt, mint amennyi intenciójának megfelelt, mert hiszen a szén­áralakulás legvehemensebb támadói sem szoktak ré­gebbi időkre visszatérni, mint a háború előtti időkre. A barnaszén országos átlagára 1918-ban szökött fel ug­rásszerűen 0.90 aranykoronáról 1.50 aranykoronára. Azóta kisebb-nagyobb ingadozásokkal következett be a Csonkaországba való illeszkedése, mígnem 1929-től eső tendenciával 1932-ben 1.33 aranykoronánál tartottunk, mely átlagár 1933-ban további 5 —6aranykoronafillér­rel csökkent. Mielőtt azonban részletesebben térnék át e tárgvra, még egyet: a szerző által idézett gazdasági fellendülés a magyar szén szerepe nélkül el nem képzelhető. Nem *) vitéz Mátyásfalvy Erick cikke lapunk 1934. december 24-iki számában. áll az, hogy a gazdasági fellendülés ,,az egyes magyar barnaszeneknek kedvező vasúti tarifapolitika egyik­másik bányának soha nem remélt fejlődési lehetőségeket nyújtott" s ezen a réven mintegy ölébe hullatta a könnyű prosperitást. Ellenben áll az, hogy a szénbányászat az egész gazdasági szervezetnek egy hatalmas segédténye­zője gyanánt ennek a fejlődésnek előmozdításában ki­vette részét. Erről természetszerűleg nem lehetne szó, ha a fogyasztóknak túlnyomó része nem találta volna meg számítását a magyar szén használata mellett. A pillanatnyi érdekeken felülemelkedő közgazdász lehetet­len, hogy észre ne vegye ennek a termelési ágnak jelen­tőségét és belső haitóereiét, mely annyi évtized óta je­lentette közel 150.000 lélek megélhetésének közvetlen biztosítását és legalább ugyanannyi embernek kereseti lehetőségeket nyújtott. Nem áll meg szerzőnek azon állítása, miszerint ,,a szénár emelkedése az 1912—1914. években elviselhetet­len mérvet öltött". Tévesek cikkírónak Tatabányára vonatkozó átlagár adatai és azok következőkép helyesbbítendők: 1912 1913 1914 Tatabánya 1.06 1.10 1.13 Ajka (szerző szerint) 0.90 0.92 0.94 (Szerzőnek Salgótarjánt illető adatai valószínűleg szintén tévesek.) Ebből látható, hogy az a diszparitás, mely kalória és ár között fennáll, nem Tatabányának, hanem Aiká­nak előnvös, illetve az ajkai szén hőérték szempontjából az aránylag drágább. A háború utáni áralakulásban szereplő tényezők fölött szerző teljesen átsiklik és csak egyszerűen drágu­lásokra mutatva, nem vesz arról tudomást, hogy ez idő alatt egyrészt hivatalos ármegállaoítás történt, másrészt pedig a szén elosztását szintén hatósági szerv végezte. A cikkíró további érveléseit áttekinthetőség ked­véért három csoportba osztom. Először is nem helytállóknak mondja a „kartell" érveléseit, melyekkel az eladási ár emelkedését indokolja. Félreértések elkerülése céljából meg kell mondanunk, hogv a t. cikkíró a „kartell" mentegetődzéseit soha sem hallotta. A szénárakat adandó alkalmakkor indokolta a Magvar Bánva- és Kohóvállalatok Egyesülete és ter­mészetesen egyes vállalatok. Másodszor feltűnőnek mondja, hogy az átlagárak és hőértékek között aránytalanság áll fenn. Harmadszor elismeri a magyar szénbányászatnak különleges nehézségeit, de azok beszámításának miként­jét illetően saját felfogását kivánja érvényre juttatni. Ami az első kérdést illeti, röviden foglalhatjuk össze a széntermelés drágító tényezőjét, mégis azon megjegyzés előrebocsátásával, hogy a drágulási fak­torok egy a mainál drágább eladási árt tennének indo­kolttá s a vállalatok műszaki s adminisztratív téren ki­fejtett átszervezési munkájának köszönhető, hogy e té­nyezők kihatását fokozatosan leszorítani sikerült. Is­meretes, hogy 1919. évben az összes bányamunkások­nál a 8 órai munkaidőre kellett áttérni, ami vonatkozó munkásoknál egyenlő bérek mellett a bértehernek 50 százalékos emelését jelentette volna. A bérek azonban azonkívül is emelkedtek egyrészt a változott megélhetési viszonyok miatt, másrészt azért, mert a munkásokra is 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom