Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 15-16. szám - Az uj ügyvédi rendtartásról

utcán — koldulni. Soha nem volt még a világvárosi nyomor ennyire látható, ennyire közelről érezhető. Hát ezen nem tudunk segíteni? Hiszen hallottunk már hivatalos kijelentéseket, hogy: „megtisztítjuk az utcát a koldulóktól" és így tovább, azonban itt mégis valahol, valami hiba van. Miért nem lehet organikusan megoldani ezt a kérdést? Sürgősen fel kellene állítani a munkanélküli kataszteri, beosztani az országot 8—10 kerületre, nagyvárosok szerint és ezek mellett köztulajdonban lévő 300—400 holdas területen internáló munkatábort felállítani, ahova elhelyeznék mindazokat, akik nem képesek magukat munkájukból eltartani, akár egész családokat. Az ilyen táborokat már maguk a munkanélküliek építhetnék meg, baraklakásokkal, higiénikusán, munkanélküli mérnökök és egyéb intelektuális vezetők tervei alapján és vezetése mellett. Itt kellene megszervezni ezeknek az életét, kertgazdasággal, veteményesekkel, tehenészettel. Dolgozzanak és tartsák el saját magukat az így kijelölt pár száz holdas területen. Hiszen a háború alatt harminc-negyvenezer létszámú fogolytáborok voltak, ahol a foglyok maguk élelmezték magukat bizonyos idő után, példás rend és fegyelem volt köztük. Miért nem lehetne most is ezzel a rendszerrel felszívni azt a tömeget — (amely számításunk szerint az egész országban nem lehet több, mint 30—40 ezer lélek, ezeket elosztva így az egész országban városközpontok és illetőségük szerint) — élelmezni és ellátni, kizárólag a saját munkájuk erejével? Mindez csak szervezés kérdése és az elindításhoz kell anyagi segítség. De ez sem volna olyan összeg, amely ne állna minden pilanatban az állam, vagy a városok rendelkezésére. Sőt elegendő volna erre a célra az a keret, amelyből pl. a főváros az ingyenebédet nyújtja. Ezekben a táborokban nem fogolyként élnének, hanem miniatűr kollektív társadalmat alkotnának, mindaddig, amíg ismét visszatérhetnének a gazdasági életbe. Igen sok és nagy előnye lenne ennek. így elsősorban is rákényszerítenék az embereket arra, hogy dolgozzanak, mert bizony nagyon sokan már elszoktak ettől. Valamint mentesítené őket attól a destruáló érzéstől, amit az ingyenebéd, a munkanélküli koldulás okoz. Végül pedig igen kedvező hatása lenne a munkapiacra az, ha elszívják ezeket a feleslegeket, amelyek csak arra jók a mostani időkben, hogy mindig lejebb és lejebb licitálják a munkabéreket. A felesleg, ennek a többletnek az elvonása pl. egy világváros nyomorfertőjéből olyasmi, mintha egy mocsarat szárítanának ki valahol, amely edig megfertőzte a levegőt. Bizony, le kellene csapolni ezeket a feleslegeket a logika, a humanizmus és helyes előrelátás szabályai szerint. Utóvégre ma, amikor lépten-nyomon találkozunk olyasmivel, amit úgy hívnak, hogy „irányítót termelés", amikor azt látjuk, hogy a kormánynak joga van, sőt alkalma van mindig védő beavatkozást eszközölni a termelő tőke érdekében, akkor miért nem teszi ezt az emberért, a magyar polgár életéért, azért a polgárért, aki mielőtt megszületik, olyan nagyon kívánatos és „egyke" elleni harcnak hívják, ha pedig már megszületett és felnőtt, akkor nincs neki helye és kenyere itt, a magyar nap alatt... * Mi van a gazdaadósságokkal? Semmi. Meg lesz hoszszabbítva egyelőre az ideiglenes állapot, ez a nyugalmi állapot és aztán majd adódik valami. Érdekes, hogy vidékenként változik e tekintetben a hangulat és a kívánság a gazdatömegek részéről. Vannak részek, ahol a lakosság nem kívánja a definitív rendezést, vannak viszont, ahol igen. Tehát annyira függ a terméseredménytől ez is. Ugy véljük, hogy ezt a kérdést majd a télen kell megoldani, amikor a gazda is jobban ráér otthon okoskodni, hogy mit csináljanak az adósságával, amikor még nincs benne a nagy nyári munkában, mert ilyenkor nem nagyon ér rá még — gondolkozni sem. A Habsburg-kérdés. Eltekintve azoktól a vicinális hatásoktól, mint amelyeket az osztrák új rendelkezések fakasztottak Ausztriában és esetleg nálunk Csonkamagyarországon, sokkal érdekesebb az a hatás, amely az ellenséges külföldön, a kisantant köreiben váltott ki. Igen jellemző és érdekes több szempontból. Először is felszínre került ezzel az első olyan nagyobb kérdés, amelyben éles eltérés mutatkozik a három utódállam között. Annyira éles az eltérés, hogy kilátás sincs arra, hogy ezt közös nevezőre hozhassák. Utóvégre a prímhegedűt mégis csak mindig — hozzátehetjük, hogy ritka virtuozitással — Eduárd Benes játszotta a hármas bandában, Titulescu csak amolyan lesi-kontrás, Jeftics meg a nagybőgős. Ha tehát kimarad a prímás, akor vége a dallamnak, a dallam szépségének. Hiszen nem is olyan régen mondotta Benes egyik közismert magyar politikusunknak kedélyes magánbeszélgetés során, hogy amennyiben a császárváros restaurálna és Habsburgot koronázna, akkor ö lesz a második, aki ugyanezt teszi meg, ugyanazzal a Habsburggal — Prágában. Vagyis Benes úr is koronázna? Ha ezt csak olyan fa^on de parlernak tekintjük, mégis sok igazság rejlik alatta és főleg nagyon sok valószínűség. Egész logikus lenne akkor a két legnagyobb cseh államférfiú parabolikus pályafutása a halálraítéléstől a királykoronázásig, egyik Habsburgtól a másik Habsburgig. S tagadhatatlan e két nagy államférfiú, Massaryk és Benes, kiváló tehetsége, elvitathatlan érdeme a cseh nép felvirágoztatása körül. De megtartanák érdemeik között azt is, hogy az osztrák császári korona egyik ékkövét szépen konzerválták arra az időre, amikor az újra beilleszthető lesz az osztrák császári koronába. Nem vitatkozunk afölött, hogy lesz-e, van-e lehetősége a bécsi restaurációnak, hogy itt van-e ennek az ideje, a jelek azt mutatják, hogy igenis programszerűen történik minden ebben az irányban a szomszédos császárvárosban. Komoly politikusok ezt az egyetlen lehetőséget tartják gyógyírnak úgy a Duna-medence konszolidálására, valamint a németek Drang nach Osten című gravitációs erejére. Mértékadó helyeken befejezett ténynek tekintik a Habsburg-restaurációt Bécsben. Most már csak egy kérdés marad nyitva mifelénk, hogy mi lesz nálunk, ha Wien és — tegyük fel azt is, ami ma még viccesnek tűnik fel — ha Prága is koronázna? Mi lesz nálunk? Sokan úgy vélik, hogy kizárt dolog egy újabb personal-unió Ausztria és Magyarország között, hogy nem rekonstruálható többé az Osztrák-Magyar monarchia, sem testileg, sem lelkileg. Mi elhisszük. De, kérdjük, ki hitte volna el huszonöt évvel ezelőtt, hogy mi elveszítjük Felsőmagyarországot, Erdélyt és a Bácskát? S a sok-sok többi testünket, vérünket. Ki hitte volna el ezt, ha akor kédezte volna valaki? Mi sem hittük volna. Ma nálunk a látható, kitartó legitimisták kis csoportja - ma még jelentéktelen kis csoport csupán, ki tudja meddig? — azt felelheti erre természetesen: „Credo quia absurdum." S minél inkább közelednénk a megvalósulás felé, annál inkább növekedne azoknak a száma, akik nem is tartják ezt abszurdumnak és mire nálunk is megvalósu124