Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1935 / 15-16. szám - Tallózások a választójog történetéből: 1848. évi V. t.-c
A 48-as törvényhozás tehát nyitott szemmel, ismerve az egynegyed úrbéri telek cenzusának hátrányait, tudva, hogy ez a nemzetiségi vidékeknek kedvezménye lesz, iktatta törvénybe ezt a rendelkezést. Tette ezt abban a meggyőződésben, hogy a szabadság lesz az egybeforrasztó erő. Ezt fejti ki Szentkirályi Móric: „Nemzetiség tekintetéből úgy vagyok meggyőződve, hogy a szabadság azon forrasztó, mely bennünket jobban összetart." Erről szólt Madarász László is: „Ami a nemzetiséget illeti, megvallom, mikor a szabadságot megadva látom, a nemzetiséget nem féltem. Eddig nem féltettük a nemzetiséget a raboktól és most akarjuk félteni a szabadoktól. Felteszem a szabadról, hogy leginkább fogja szeretni azon hazát, melytől szabadságát nyerte. Például hozom fel a szabad királyi városokat. Mennyire féltünk tőlük, míg nem volt nekik mit védeni. Amint megnyerték azon állást, mit műveltségi, kereskedési és egyéb tekintetből igényelhettek, azon .percben, vájjon ki lett közülök olyan, aki ezen hazának jogát ne védelmezné?" A törvényjavaslat tárgyalásánál kisebb vita volt még a kézművesek választójogánál. A városi követek (Sopron, Nagyszombat és Buda-város követei) azt kívánták, hogy a kézművesek akkor is nyerjenek választójogot, ha nem is dolgoznak folytonosan egy segéddel. A módosítást nem fogadták el. Ellenben módosították az eredeti javaslatot abban a részében, amely a magasabb értelmiségi cenzus mellett 100 forint házbér fizetését követeli meg és ehelyett tiszta értelmiségi cenzust állapítottak meg. Az így lefolyt tárgyalások eredménye volt az 1848. évi V. t.-c. A teljesség kedvéért röviden ismertetjük még az 1848. évi II. erdélyi t.-c. rendelkezéseit. A városok választójoga, akár külön képviseleti joggal vannak felruházva, akár nem, teljesen azonos az 1848. évi V. t.-c. idevonatkozó §-aivaI. A rendezett tanáccsal el nem látott községekben a választójog nem az egynegyed úrbéri telken épül, hanem választók „mindazon lakosok, kikre az 1848. évre az adólajstrom szerint fejpénzen felül legalább 8 pengő forint adó van kivetve". A városoktól eltekintve, az erdélyi cenzus tehát adócenzus. Ezenfelül ezekben a községekben az erdélyi törvény kétfokú választást is ismer, amennyiben kimondja, hogy az adócenzus szerint jogosult választókon kívül még mindenik község, „mely az 1791-beli 12. törvénycikk nyomán jogosítottakon kívül legalább 100 füstöt számlál, befoly a követválasztásba, szabadon választott két képviselő által. Kisebb községek pedig egy képviselő által." A törvénynek 4. §-a megállapítja továbbá, hogy vármegyékben, Fogaras vidékén és a székely székekben megtartják választójogukat „mindazok, akik az 1791-beli 12. t.-cikkely szerint közgyűléseken szavazattal bírván, az országgyűlési követek választásába befolyni eddig is jogosítva voltak". Szembetűnik az 1848. évi V. t.-c. és az 1848. évi II. erdélyi t.-c. összehasolításánál még az a körülmény is, hogy az erdélyi törvény magasabb értelmiség alapján a választójogot csak a városokban adja meg. Ha teljesen meg akarjuk ismerni azokat az irányító elveket, amelyek a 48-as reform alkotóit vezérelték, nem elégséges, hogy csak az 1848. évi V. t.-c. tárgyalásainak menetét ismerjük. Vissza kell nyúlnunk korábbi időkre. Mert a 48-as átalakulást talán siettették az európai események, de már gondosan előkészítették azt a 40-es esztendők reformer mozgalmai. Igaz jellemzés, amit Kossuth a 48-as reformmunkáról mond: „Nem oly növény volt az, amelyet egy rögtönös izgatottság melegágya hoz létre, hanem a nemzet fájának egészséges gyümölcse, mely a nemzeti bölcsesség és lankadatlan hazafiság geniális levegőjében bimbózott, megtermékenyült, fejlett és megért." (Iratai II. 165. 1.) Ha végiglapozzuk az 1843—44. évi országgyűlés alsótáblájának kerületi üléseiről megmaradt feljegyzéseket ((Kovács Ferenc: „Az 1843—44. évi magyar országgyűlési alsótábla kerületi üléseinek naplója."), különösen felkeltheti érdeklődésünket a szabad királyi városok rendezéséről szóló törvényjavaslat vitája. Városi polgárjogról, képvisletről, tehát választójogról volt a vitában szó. A felszólalók azok a férfiak, akik munkájukkal megérlelték 1848-at. Beszédeikből megtudhatjuk tehát, mi vezette őket reformeri küzdelmeikben. E beszédekben három jellemző vonást találunk. Az egyik a kiváltságos társadalomnak olyan szigorú, sőt mondhatjuk, igazságtalan bírálata, amit igazán csak az a képviselet engedhetett meg magának, amely a kiváltságosak követeiből alakult. A másik annak hangsúlyozása, hogy a gyökeres, demokratikus jogkiterjesztés a belső társadalmi rend megóvására szükséges. A harmadik annak kifejtése, hogy a nemzetet kifelé, külső támadások ellen erőssé, ellentállásra képessé csakis a jog egybeforrasztó ereje teheti. A jogkiterjesztés és a belső rend összefüggését ejTieli ki például Szemére Bertalan: „Ott van rend, ahol polgár van és nem szolga, ahol erő van és nem erőtlenség." „A szabadság és a honszeretet olyan, mint az isteni tisztelet, amit az emberek gyakorlat által kedvelnek meg." Nem ismeri el a cenzus jogosultságát és kiemeli a nagyszámú kisbirtokuak konzervatív erejét. „Miután a kevés minden kis lázadásban könnyen elmerülhet, miután a sokból valami töredék inkább megmenthető, a kisbirtokosoknak talán még sokkal inkább érdekében áll a közrend, a jogálapot." Kállay Ödön, Csanád vármegye követe, kijelenti, hogy a képviseleti rendszerből semmi néposztályt nem zár ki, „ politikai páriákat szaporítani nem akar". Majd így folytatja: „Az hozatik fel ez ellen, hogy a szegényben nincs elég nyugodtság és műveltség a polgári jogok gyakorlatára. De vájjon azáltal nyugodtság eszközöltetik-e, hogy azon osztályt kirekesztjük, mely a növekedő iparral folyton szaporodni fog." Lónyay Gábor, Zemplén vármegye követe ugyancsak a belső béke és rend szempontjait emeli ki: „A negyedik rend egy részét minden jog nélkül hagyni és az alkotmány sáncai közül kirekeszteni és ezáltal egy örökké elégületlen, forrongó néposztályt alkotni, veszélyes volna mind az egész hazára, mind magára a negyedik rendre nézve." „A nagybirtok nem feltétele a hon iránti érdekeknek, mert a szegény nép oly hőn ragaszkodik holdacskájához, mint a dúsgazdag uradalmához. Ungmegye követe, úgy látszik, csak a szegényektől irtózik, kik, mint ő mondja, megvesztegethetők. Amíg a vesztegetőket minden joggal felruházza, amazokat minden jogtól megfosztani akarja." Klauzál Gábor szerint „csak a tiszta, minden osztályokra kiterjedő képviselet óvhatja meg a csendet és a rendet a hazában". „A polgári jogok osztogatása nem függ a státustól. Ez csak olyan egyéneket foszthat meg azoktól, kikről egész bizonyossággal tudja, hogy visszaélnek, de csupa lehetőség, csupa hihetőség miatt soha." Védi a szegény ember becsületét: „Többnyire épen a kényelmet nélkülöző szegény osztályban találjuk fel azon erényt, amit a palotákban Mába keresünk. Ha a megyei kicsapongások történetét tekintjük, úgy találjuk, hogy a szegény nemesség egész az újabb időkig is nyugodt volt, és csak azóta 121