Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 11-12. szám - Parlamentárizmus és választójog. (2. [r.])

jai, melyek a többség tulajdonképeni s talán inkább a törvények hozására vonatkozó céljaival nem azonosak, s azoktól függetlenül is fennáll anak. A pártok értékkiválasztása ,nemcsaik, hogy az abszolút emberi értékeket, de a nemzeti jellem és jelleg szempontjából vett értékeket is sokszor elmellőzi. Ügyes politikai kalandorok ilyenmódon okos, s tisztességes emberek fölé kerülnek, mert jobban tudnák a pártvezéreknek engedelmeskedni, jobban tudnak a szél irányában vitorlázni, s a szemfényvesztés művészetét jobban értik. Amíg a bámész nép vetélkedéseiken álmélkodik, addig aztán titkos és gyors, de eredményes és káros munkát végez a párt belső kamarillája. A pártpolitika az apró puccsok sorozatából áll, — csakhogy ezek nem a kormányhatalom, nem a nép, az eredeti megbízó ellenére történnek. Ha már most az ebben megnyilvánuló gyakori rosszindulattól el is tekintenénk, azt mégse tagadhatjuk, hogy a pártpolitika eredményeképpen kontárok, hozzá nem értők határoznak a legfontosabb vagy a legspeciálisabb törvények statuálása felett. Még azok is, akik egyébkémt talán, ha nem is szaktudásukra, hanem saját józan eszükre hallgatnának, elvakulnak a hivatásosan gyakorlott szónoklás-müvészek csillogó frázisaitól. A törvények megfelelőtlen mivolta aztán kívánatos melegágyává válik az ellenkező pártállású demagógiának, úgyhogy ez a perpetuum mobile örökké üres szalmát csépel, felhasználva haszontalan munkájához a nemzet drága vitalitását hajtóerőnek. A politizálás következménye, hogy homogén tömegeket heterogén elemek helyettesíiteiiök: a 'képviselő véleménye nem vetülete a választói véleményeinek. Ha igaz is, hogy már nem képviselőnők való az, aki szolgai módon, tehetségtelenül, csak mint egy grammofónként adja vissza a választók gondolatait, hangulatait, mégis meg kell lenni a lényegi összhangnak választó és képviselő között, ikomcendálva terméseztesen, hogy a jó képviselő mindig finomabb, kidolgozottabb és közérdekűbb módon juttatja kifejezésre választói érzelmeit. E három fokozatnak iki kell fejeződni a parlamentáris "rendszerben: a nép kaotikus és sokszínű akarata helyét át kell, hogy adja a képviselők meghatározott és világnézetek szerint indokoltan különböző akaratának, amely viszont a maga részéről a nép akaratának, mint \ olyan-: nak, törvénnyé való konkretizálásába kell, hogy átmenjen. A képviselő véleménye tehát ne legyen választói vélemények egyszerű vetülete, de ne legyen torztükörképe se, hanem legyen annak imagasabbrendű formája. A parlamentárizmus tiszta keresztülvételének még egy súlyos akadályát kell szemügyre vennünk, mely mint intézmény ugyan, egyáltalán nem hibás s nem oly demokrácia-ellenes, mint egyesek gondolnák, amely azonban mégis a parlamientárizmuis nem egy hibájának lesz okozójává, — s ez a kétkamarás rendszer. A kétkamarás rendszer történelmi fejlődés eredménye s tulajdonképpen mindig az a zsilip volt, mely ideig-óráig gátat vetett a tiszta parlamentárizmusba beférkőző s azt megrontó korrupció áradatának. Ezt azonban olyan módon vitte végbe, hogy azokat a törvénytelen hatalmakat, melyek befolyásukat a parlamentben érvényesíteni kezdték hatalmas, azaz nagy vagyonuk, előkelő összeköttetéseik, ősi származásuk folytán, törvényes testületbe tömörítette, meglévő hatalmukat, meglévő befolyásukat törvényessé szentesítette. Bekebelezték, mint a fehér vérsejtek a kórokozó bacillusit, de nemi távolították el a testből a bajt. Aminek következményeképp a beteg parlamentárizmus mind nagyobb és nagyobb adag korrupcióval szemben lett immúnissá. A kétkamarás rendszernek ugyanis nem az a fő jellemvonása, hogy testületek képviselete az egyes választók képviseletével szemben, mert hisz ezt egykamarás rendszeren belül is meg tehet valósítani, hanem az, hogy két törvényhozó testület áll egymás fölött, sőt sokszor egymással szemben, amelyek egyike a másikának egyhangú javaslatával szemben is obstruálhat, s amelynek egyike a másikkal sohse tárgyal, úgyhogy csaik közvetve és osak kész javaslataik alapján érintkezhetnek egymással. Ez olyan szuverenitást biztosít e kamarák egyikének, melynek korlátozása eltörpül jogainak súlya mellett. A kétkamarás rendszer melletti főérv, melyet tévesen keletkezése okaként is szoktak felhozni, az, hogy egyrészt nem elegendő az a garancia, melyet az alsóház összeállítása nyújt, kell emellett másrendszerű beosztás is, másrészt, hogy érettebb az a törvény, amely dupla rostán keresztül jut csak érvényre. Ami az első érvet illeti, az fenntartás nélkül fennáll, azonban ezirányú tökéletességet egykamarás rendszer mellett is el lehet érni. Ami a másik érvet illeti — elsősorban kérdés, hogy lehet-e olyan felsőházat összeállítani, amely minden vitáin felül nemcsak ugyanúgy érvényre juttatja az ország közvéleményét, mint az alsóház, hanem annyival jobban, hogy már ezért jogosult lehessen magát abszolút módon annak véleménye/ö/é helyezni. Ha valami jobb is a másik valaminél egy fokkal, még akkor sem helyezheti magát aniannak elhatározásai fölé, mert ahhoz, hogy ezt tehesse, nem egy fokkal, hanem nagyon-nagyon sok fokkal, vagy egészen különböző mérték szerint kell jobbnak lennie. Másodsorban kérdés, hogy ha egy lépcsőzetes különbséget elismerünk a törvényhozó testületek közt, nem-e involválja ez azt is, hogy több lépcsőzet lehetséges? Az igazságszolgáltatásban, ahol egy vagy három ember véleményének revidiálására szolgál a három, illetve négy egymásfölötti fórum, ez a rendszer érthető és helyes lehet, — a parlamentben azonban az egyesek véleményét már revideálta az egész testület. Harmadsorban kérdés, hogy ez a puszta egymásfölé helyezés nem-e egyéb, mint a parlament egy részének, mégpedig a felsőháznak akként való berendezkedése, hogy működésének súlypontja a ínyepozvolimban érje el leglényegesebb hivatását? Negyedsorban nem felesleges-e közbeiktatni a felsőházat a maga minden külön jellegzetességet nélkülöző formájával, mikor már úgyis más a hatáskör, mely 1. a törvényhozást lehetővé teszi, 2. mely a javaslatot előkészíti, 3. mely azt megtárgyalja, s 4., mely azt szentesíti: mi célja tehát a megtárgyalás, illetve szentesítés fázisát megduplázni és egyben összevonni, s aztán a tárgyalás s a szentesítés közé iktatni?Hi szén ezzel a törvényt még lehetetlenebb messzeségekbe távolítja el az eredeti megbízótól, a néptől, mint amely távolság amúgyis okvetlen szükséges. Végül pedig sohse szabad figyelmen kívül hagyni azt a körülményt, hogy a helyes és minden 88