Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 11-12. szám - Parlamentárizmus és választójog. (2. [r.])

valószínűleg mégis mindig az volna, hogy önkényesen, sőt indokolatlanul jön létre minden cselekedete. A nép a diktátor kezdeményezési jogát még elfogadja indokolatlanul is, — a kezdeményezés leggyakrabban létjogosultságot már abban a percben nyer, mihelyt van, aki gyakorolja, — de a függetlenségét, bár magyarázatát a hatalom jogán világosan felfogja, mindig rossz szemmel nézi, s a diktátor akaratának érvényességével szemben ellenszegül, mert érzi, hogy ez az egy valami, az érvény, ami sohse függ hatalmi tényezőktől és soha ki nem kényszeríthető, mert elfogadása lelki folyamat, amit akár gondolafí, akár érzelmi, de a maga nemében logikus folyamatnak kell megelőzni. így a diktátornak még egyébként legüdvösebb intézkedései is önkényeseknek, esetlegeseknek tűnhetnek fel s vagy élénk, vagy burkolt ressentiment-érzést szülhetnek. A nép, amikor a diktatúra mellett foglal állást, generális meghatalmazást ad: ez lelkes pillanatban történik, s nem ritka tünemény. A diktatúrának, ahhoz, hogy jó legyen, sokkal jobbnak kell lenni a demokráciánál: mert egyrészt csak ez békíti ki a népet ressentimentjéből, s mert másrészt a diktatúra mindenképpen nélkülözi azt a hatalmas támaszt, igazolást, vagy legrosszabb esetben enyhítő körülményt, amit a demokrácia számára a néplélek kívánalmaival való megegyezés jelent. Mint minden, az életbe átültetett eszme, a demokrácia sem valósítja meg hiánytalanul azokat az eszményi követelményeket, amelyeket megvalósítani ígér. A politikai kivitelben megnyilvánuló hibák két csoportra oszthatók: vagy gyenge a rendszer s nem tudja megakadályozni, hogy a gyakorlatban ellene cselekedjenek egyesek, vagy egyes államközegek; vagy hiányos, úgyhogy alkalmat ad helytelen, vagy tökéletlen kivitelre. Nem a demokrácia hiányát, hanem a gyengeségét jelenti pl. az, ha a megye s a csendőrök belekontárkodnak a választásokba, viszont ha értéktelen emberek kerülnek a parlamentbe, ez a demokráciának nem gyengesége, hanem hiánya folytán eshetik meg. Az elsőízben említett hibákat adminisztratív rendszabályokkal s a rendszer tisztaságát, mondhatjuk taktikai fortélyosságú paragrafusokkal körülbástyázva, el lehetne kerülni, — vannak azonban a demokráciának oly hibái is, amelyek fennállanak akkor is, ha a hatalom közrejátszása mindenkép meg volna akadályozva. A legelső s legnagyobb hiba, ami a parlamentárizmust alapjaiban rendíti meg, éppen, mert ellentétben áll vele: a felburjánzó pártdiktatúra. A pártdiktatúra azért veszedelmesebb minden más diktatúránál, mert a többség által felkarolva, nincs mód, hogy a kisebbség ellene megvédhető legyen, A párt nem a természetes vonzódás alapján összeállt, hanem sugalmazás folytán összeterelt többség, melynél már nem sokat határoz, hogy a sugalmazás egyéni vagy tömegsuggesztió eredménye-e. A többség uralma még megfér az általánosság elvével, de a párttöbbség uralma ellentmond neki. A párt rendszerint egészen különböző egyéneknek a társulási ösztön félreértése alapján álló egészségtelen konglomerátuma. A pártdiktatúra egyaránt ártalmas a választás s a törvényhozás szempontjából. A választás alkalmával nemcsak a demokratikus elvet csúfolja meg azzal, hogy az egyén semmit sem számít, csak a párt, s hogy a kisebbségi semmit sem számít, csak a többségi párt, sőt hogy az egyén jóformán még a párton belül sem számít, hiszen ott van a „párffegyelem", amely minden egyéni megnyilvánulást lehengerel, s a rangrend, mely önkényesen állapítja meg, hogy a pártnak akár legtehetségesebb tagja is mikor kerülhet csak sorra, — de az arisztokratikus elvet sem valósítja meg a pártdiktatúra soha, mert a választók hozzá sem jutnak a legkiválóbbakhoz, csak ha a párt prezentálja őket. A párt monopolizálja az értékeket, s húzza ebből mindazokat a hasznokat, amelyeket a gazdasági monopóliumok is nyújtanak. A párt a parlamentárizmusnak olyan ártalmas jelensége, mint a gazdasági életnek a kartelek. Azonban a párt nemcsak az egyént, nemcsak a kisebbséget nem engedi szóhoz jutni, hanem meghamisítja az ország hangulatát is, még pedig nemcsak a suggestió, hanem a tehetetlenségi erő folytán is, mely hoszszabb ideig tart meg embereket a párt kötelékei közt, mint arra jogosult volna. Az országhangulat, a többségi eloszlás ingadozó, de a párt mégis mindig tovább marad meg régi formájában; a szecessiók óvatosak, mert nincs kellemetlenebb, mint egy lassan felnövekvő rossz érzést, nemcsak mások, hanem az embernek magamaga előtt is bevallani. Persze, ezeknek a kiválásoknak nemcsak tömege, de gyorsasága is fordított arányban áll aztán a párt hanyatlásával. A párt a törvényhozásban is érvényesíti a maga káros befolyását: először is az esetleg az idő folyamán megváltozott néphangulat ellenére fog törvényeket hozni a maga szellemében, mindaddig, amíg új választások be nem következnek, másodszor politikumot csinál minden kérdésből csak azért, hogy ezzel saját fennállásának szükségességét bizonyítsa, harmadszor szervilisen követi pártvezérét, nehogy a következő választás alkalmából kimaradjon, amiből gyakran a pártvezérek dupla diktatúrája folyik; úgyhogy a „többség" mégcsak nem is többségi meggyőződés szerint, hanem meggyőződés nélkül járul a törvények elfogadásához, sokszor egy lépéssel még a pártvezér mögött is maradva, negyedszer pedig áttolja a politika, s ezzel ennek legnagyobb fegyvere, a törvényhozás síkját a parlamenti üléstermeinek országos nyilvánosságából a pártklubbok és miniszteri előszobák kamarillaszerü homályába. A többség itt már a szervező hatalomból kormányzó hatalommá alakult át. A pártdiktatúra folyománya a politizálás túltengése — politizálás alatt értve a törvényhozási kérdéseknek csak névleg világnézeti szempontokból, de tényleg pártszempontokból való felfogását, az eredeti, rendszerint a nép egyetemességét érintő célok elhomályosításával. Ebből kifolyólag már a választásnál sem érvényesül más szempont, mint pártszempont, nem ismertetik el értéknek egyéb, mint ami a párt számára érték. Ami a párt számára érték, az azonban nem jelenti azt, hogy az egyszersmind, ha nem is az ország, de legalább a többség szempontjából is érték volna, mert a pártnak, mint egésznek, vannak, főleg a hatalomra vonatkozó, sokszor igazságtalan s kíméletlen cél87