Törvényhozók lapja, 1934 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1934 / 1-2. szám - Kereskedelmi külképviseletek reformja

T.igy az a. nnéhány nagyrészvénnyes, akinek »paketja« van, osztozik az ígazig&tóftirÚTcionáriusokkal együtt a válla]át hasznában, sokszor a vagyonában, eltart több- kevesebb alkalmazottat jól »aey rosszul és akik a részvénytőkét hajdan összerakták, kapnak nebÁnv százalék osztalékot, vagy nem is kapnak semmit. Szinte szállóige, hogy 'Q i vagy afz a részvénytársaság ennek vagy annak a hitbizománya. De elvégre ez a részvényesek dolga, bár bizonyos mértékben a nemzeti öncélúság akadálya, ha annak elvéhez hozzátartozónak vesszük, ami bekezdő definícióként van leállítva, hogy a »nemzet tagjai harmonikusan együttműködjenek az optimális erőkifejtés elérésére.* Nem mindegy a nemzet szempontjából, ha va.'arnely társulat 10,000 résvényese kevesebb részt kap, vagy több kockázatot vállal, mint az az egy valaki, akinek 10,000 hasonló részvénye van. És nem mindegy, hogy az ő rovására az alkalmazottak — igazgatósági elnöktől a kapusig — többet kapjanak, múnt az' a szabad verseny és a vállalat rentabilitása meghatárolja. Mert nemzetgazdasági szempontból egy vállalkozás1 sem öncél, hanem valamely nemzeti-társadalmi szükséglet kielégítésére való és igy minden vállalat a műszakilag legjobb, a leggazdaságosább kielégítésre szorítandó. Ha pedig maga a vállalkozás nem öncél, még kevésbé lehet öncél a vállalat keretén belül egyesek érdekének túltengése, nemcsak a közérdekkel szemben, hanem a vállalat egészének vagy a vállalkozók egy részének érdekével ellentétben is. A foglalkozási ágak vagy egyéb közhasznnu célok érdekében fa közhasznúságot legtágabb értelembe véve mindenre, ami több egyénnÉek közös érdeke, élvezete, szórakozása vagy igyekezete) is tömörülnek az egyének egyesiiletékké. Például megalakul a Budafok Felsővárosi Futballklub, válásét elnököt, pénztákijelöli a »válogatottjait«, tagdijat gyűjt, pályát bérel. Az elnök később fizetést kap, de működik a F. C. érdekében, még később megunja a munkát, de a fizetést nem, a válogatott mérkőzésekre még el-elnéz. a vacsorákon szónokol. »kezében tarja a F. C. iránvitásáta, mint mondani szokták, öncéllá vált. A válogatottakból titkos professzionisták lesznek, az F. C. cégér, az F. C. menedser. A válogatott csapat öncéllá válik. Aztán az elnök ur unnokaöccsét, a pénztáros ur sógorát beveszik a válogatott csapatba, nagy pénzzel mérkőzést rendeznek — Kairóban, a csapatot csúfosan megverik, a pénz elfogy, az F. C. megbukik. A felsővárosi iljuságnak ez időben már csak annyi köze vann az F. C.-hez, hogy hogy nézheti a mérkőzéseket és »drukkolhat« a színeinek, esetleg fizetheti a tagdifat, vagy a tribünjegyet és vállonveregetheti a híres halfot. De futballozni nemi igen hagyják, ha hagynák is: nem tanítják, ha tanítják, is: olcsóbban azazhogy ingyen is rúghatná ű a labdát, akármely más üres telken. íme az egyesület degenerálódott egyesek öncéljává, és elveszett a köz részére. A fenti leirás hosszadalmasnak tűnhetik, de alkalmazható nemcsak — sportclubokra. A szegcdi iparkamarának, — mint Csák István múltkori jeles cikke felemlíti — 1932-ben négy és félszer annyi volt a személyi kiadása, miruit 1906-ban. A budapesti kamaráé pláne nvolcszor annyi. Igaz, a budapesti kamaránál valószínűleg bennefozlaltalnak a Vásár kölségei is. de a szegedi kamara területe, hatásköre csak szűkült, az élet pedig nem lett négyszer olyan drága mintj a háború előtt. Nyilván »ipari és kereskedelmi célok« a célja a kereskedelmi és iparkamarának. Mégis Budapest 1932-ben. csak másfélannyit költött erre a célra, minit 1906-ban, de ez a személyi kiadások egyharmincad része. Szeged ugyanannyit, mint 1906-ban, de ez csak egy hetedrésze a személyi kiadásoknak, holott 1906-ban az ipari és kereskedelmi célokra annyit költöttek, mint a személyi kiadások kétharmad része. A tagok Budapesten két és félszer annyit, Szegeden kétszer annyit fizetnek, mint annak idején. A következések maguktól adódnak. Neír lehet egy cikk célja, hogy sorra vegyen minden közJjaszmi egyesülést vagy érdekképviseleti szervet, melyek száma légió. De ha valamennyien helyeseljük a közintézmények racionalizálását, és ha, — mint bizom benne — i nemi akarjuk a gutaütésig megkötni a nemzet vérkeringését, akkor a relatív öncéluságokat meg kell keresnünk és meg kell szüntetnünk. Nemcsak az állami és az önkormányzatban, hanem ott is, sőt elsősorban ott. ahol a szabad nemzeti társadalom állami beavatkozás pélkül; saját erejéből birja és kell, hogy bírja a relatív öncéluságokat megszüntetni és az érdekképviseleteket arra szorítani, hogy valóban az érdekeltek érdekeit képviselje. És a közhasznú egyesüléseket is vjssza kell szorítani oda, hogy a benne egyesültek közös hasznára fordítsa teljes tevékenységét és minden jövedelmét. Ez persze kevésbé kellemes, mint szidni az államot és nem olyan kényelmes, mint meddő kritikát gyakorolni, de minden egyénnek módjában van és a nemzet minden tagjának kötelessége saját magával szemben, de kötelessége a nemzeti célok komoly elérése érdekében is, hogy ebben az irányban munnkálkodjék. Kereskedelmi külképviseletek reformja Irta: PRINZ GYÖRGY RÓBERT dr. A magyar politikai életnek a külpolitika és az azzal kapcsolatos kérdések mindig mostohagyermekei voltak, ennek következménye lett az a sajnálatos tény, hogy a közvélemény érdeklődési körét mindinkább a belpolitikai élet kötötte le és kevés érdeklődést tanúsított külpolitikai kérdések iránt. Nagyban hozzájárult ehhez, a közvélemény részéről tapasztalt negligenciához a külpolitikai kérdéseket intéző felelős tényezők elzárkózó tendenciája, mellyel a közönséget hermetiee igyekeztek távolíartani e kérdések ismeretétől; ennélfogva csak természetesnek mondható, hogy a közvélemény előtt a külpolitikai, külügyi problémák idegenek lettek. Ezen hosszú évtizedek óta tapasztalható közönynek eredménye lett az, hogy a közvélemény nem gyakorolta és nem gyakorolhatta e problémák kifejlődésére, megoldására jótékony presszióját, azok az ő asszisztenciája nélkül öltöttek testet; lassanként kialakult a külügyi problémák megoldásának egészen sajátságos módja, mely semmitől sem állt távolabb, mint a közösség ideológiájától, mely éppen e miatt észrevehetőleg távolodott a való élet követelményeitől, fejlődésétől és maradt azon a konzervatív alapon állva, vagy legjobb esetben régi csapásokon járva, haladást, újítást megvetve, önönmagát tétlenségre kárhoztatva, mely a mai élet ütemével szöges ellentétben áll. Nem kis mértékben eme konzervatív iránynak tudható be, hogy manapság a külpolitikai, külügyi kérdések kivétel nélküli egész sora szorul organizációra, revízióra, azaz reformra. A külügyi problémák szerteágazó kérdéseiben, valamennyiben reformot, revíziót végrehajtani, utópisztikus kívánság, már csak azért is, mert ezek oly természetűek, hogy megreformálásuknál figyelembe kell venni a történelmi fejlődést, a külföldi uralkodó nézeteket és nem utolsó sorban az államháztartási teherbíró képességeinek lehetőségeit. Evvel szemben meg kell állapítani, hogy vannak kérdések, sürgős megoldásra váró feladatok, melyeknek elsőbbséget kell minden áron biztosítani, még akkor is, ha netalán az érettük hozandó áldozatok látszólag nem állanának