Törvényhozók lapja, 1933 (2. évfolyam, 2-10. szám)

1933 / 4-5. szám - Miért van szükség bankkoncentrációra és a hitelügy reformjára?

sége két helyen van adva: az államháztartás és a városi háztartások költségeinek csökkentése révén. Meg kell keresni az adófizető polgárok terheinek enyhítése érdekében mind a két helyen a csökkentés lehetőségeinek módját. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy csak az állam költségvetésének leszorítását követeljük úton-útfélen hangos szóval s ugyanakkor nem vesszük észre azt, hogy míg az állam minden eszközt megragad költségvetésének apaszlása érdekében s tisztviselőinek illetményeit veszélyes mértékben nyomja a létminimum alá, akkor az önkormányzatok nagylelkűen kezelik a városok háztartását, bőkezű javadalmazásokat szavazva meg a vezető tisztviselőknek. Mert ha Budapest és a többi városok közigazgatási és közüzemi tisztviselői egy alapzaton állanának illetmények tekintetében a sokat megszólalt állami tisztviselőkkel, akkor ma a községi adók jórészét visszavehetne az állam saját költség\etésének a csökkentésére, az állami adók mérséklésére és amellett a közszolgáltatásokhoz is sokkal olcsóbban juthatnának a városok polgárai. Ez pedig egyetlen útja annak, hogy az élet, a gazdasági krízis cirkulus vitiozusából kikerüljön. Ugy hisszük, sikerült a fentiekben bebizonyítanunk azt, hogy a közterhek csökkentésérc még van lehetőség és pedig anélkül, hogy egyetlenegy családot is meg kellene fosztani a kenyértől, anélkül, hogy a tömegfogyasztás rovására a havi 200 pengőn aluli illetményekhez újból hozzá kellene nyúlni. Uniformizálni kell a lelkeket, választotta nagyon helyesen Gömbös miniszterelnök egyik jelszavául. Előbb le kell bontani a társadalmi igazságtalanságokat, kinövéseket, közös nevezőre kell hozni a lelkeket s akkor a közös sors, mely ugyan sanyarú jelenleg, közös és vállvetett küzdelemre fog bennünket serkenteni s ennek eredményében és gyümölcseiben az állani összes polgárai közösen fognak majd osztozkodni. Miért van szükség bankkoncentrációra és a hitelügy reformjára? Irta: nagykálnai LEVATICH LÁSZLÓ A Magyarországon működő hitelintézetek vagyona IO3I december 3i-én kereken hat és fél milliárd pengőt tett ki. Ebből az összegből az adósokkal szemben egy vagy más címen fennálló követelés kb. öt és fél milliárd pengőre rúgott. Az 1982 évi összesített adatok sajnos még nem állanak rendelkezésünkre, azonban az IQ32 évi adatok legfeljebb lényegtelen csökkenést mutathatnak. (Az ig3i évi adatokra nézve 1. Statisztikai Évkönyv, 1931., 202 oldal). A Közgazdasági Szemle 1933 január-februári számában »Magyarország külföldi eladósodása« címmel megjelent cikk szerint Magyarország hosszú és rövidlejáratú külföldi kötelezettségei 4-6oo millió pengőre rúgnak. Magyarország lakosságának tartozásai a belföldi hitelintézetekkel szemben 5 és fél a külföldi hitelezőkkel szemben pedig kereken 4 és fél összesen tehát 10 milliárd pengőre rúgnak. Igaz, hogy a belföldi hitelintézetek követelései között olyanok is vannak, amelyek külföldi jellegűek és így a Magyarország külföldi eladósodottságát feltüntető statisztikában is szerepelnek, azonban nem szerepelnek a belföldi magánhitelezők által nyújtott kölcsönök, amelyek pedig szintén elég szép összegre becsülhetők. Nyugodtan megállapíthatjuk tehát, hogy a 10 milliárdos eladósodásunkról szóló adat egyáltalán nem túlzott. Ha mármost vizsgálat tárgyává tesszük, mennyi is voltaképpen ezzel szemben Magyarország nemzeti vagyona, úgy meg kell állapítanunk, hogy Magyarország nemzeti vagyona a Fellner által 1927 évre megállapított 34 milliárd pengőnek ma már felét sem teszi ki. Fellner ugyanis a földbirtokot 33 pengős búzaárak figyelembevételével 11 milliárd pengőre értékelte, holott ma reális forgalmi és hozadéki értéke legfeljebb 4—5 milliárd' s Magyarország épületvagyonát sem lehet 8 milliárd pengőre értékelni, hanem legfeljebb 3—4 milliárdra, nem is beszélve arról, hogy a 8 milliárdod értékelés — különböző itten nem részletezendő okok folytán — már 1927-ben is túlságosan magas volt. Ma már Magyarország ingó javait sem lehet az időközi árcsökkenések folytán 10 milliárd pengőre értékelni, mint ahogyan ezt Fellner tette, hanem legfeljebb 4—5 milliárd pengőre. Magyarország nemzeti vagyonát az 1932 év végén a legoptimistább számítás alapján sem lehet többre tenni 15 milliárd pengőnél, vagyis a magyar föld értékének háromszorosánál. Ezzel a 15 milliárd nemzeti vagyonnal áll szemben a 10 milliárdos bel- és külföldi eladósodottságunk. Míg a nemzeti vagyon és nemzeti jövedelem 1927 óta állandóan csökkent, addig a nemzeti vagyonnal szemben fennálló követelések állandóan növekedtek, úgyhogy 1932. év végén a tőkekövetelések már a némzeli vagyonnak közel 70o/0-ára, vagyis több mint 2/3-ára rúgtak, ami feltétlenül egészségtelen és tarthatatlan állapotnak minősítendő, mert hiszen nyilvánvaló, hogy a nemzeti vagyon fentebb említett összezsugorodása folytán szó sem lehet arról, hogy a követelések tényleg be is hajtassanak, úgyhogy a követelések jó része egyszerűen fiktív követelésnek minősítendő, amelyet a bel- és külföldi hitelezőknek előbb-utóbb le kell írniok. Sokkal okosabb és célirányosabb lenne tehát, hogyha a bel- és főleg a külföldi hitelezők mielőbb reászánnák magukat követeléseik tőkeértékének csökkentésére, hogy megmaradt, lecsökkentett követeléseiknek bonitását és behajthatóságát biztosítsák, mert 15 milliárdos nemzeti vagyon mellett balgaság lenne 10 milliárd követelést feltétlenül jónak és behajthatónak minősíteni. Ugyanezt kell a bel- és külföldi tőkekövetelések kamataira nézve is elmondanunk. A magyarországi hitelintézeteknek 1931. évi összes jövedelme kereken 44o millió pengőt tett ki, és 1932. évi jövedelmük sem maradt valószínűleg a 4 00 millió pengőn alul. A külföldi hitelezők igénye is erősen megközelíti az évi 3oo millió pengőt. Tekintettel arra, hogy a belföldi hitelintézetek jövedelmében szerepel részben a külföldi hitelezőknek fizetett kamat is, legyünk szerények és 55