Telekkönyv, 1918 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1918 / 9-10. szám - Házparcellázás [3. r.]

/ i tóber 29-én kelt rendeletek és az erdélyi tkvi rendtartás 56. §. h) pontja; ezt az elvet vallja a magyar szokásjog és erre az álláspontra helyezkedik a magyar polg. tkv. tervezete is. Amennyiben tehát Magyarország telekkönyveiben Fiúmén kívül ez idő szerint léteznek részek szerint fölvett házak (lásd még a 9000/1912. I. M. sz. rendeletet), azok újabb részekre többé föl nem bonthatók, sőt ellenkezőleg, egyesítendők, amennyiben idővel egy személy tulajdonába jutnának. Ezek a még létező házrészek tehát (már csak egy holt gyakorlat emlékeztetői és erre van itéloe a fiumei gyakorlat is, talán rövid időn belül. Legalább erre enged következtetni a 67785/1900. I. M. sz. rendelet 3. §-ának 2. bekezdésében előforduló „egyelőre érvényben marad" kifejezés, amely a magyar Tervezetnek a tulajdon fölosztását tiltó általános. — Fiumét kivételes kedvezményben nem részesítő — álláspontjával szoros összefüggésben látszik lenni. Minden félreértés elkerülése végett előrebocsátom, hogy sze- • rény magam a részházak telekkönyvezésétől csöppet sem vagyok elragadtatva. Aki ismeri azt a megfeszített figyelmet igénylő, rengeteg irka-firkával járó, időtrabló munkát, amellyel ez jár, az bizonyára nem ütközik meg azon, ha kimondom, hogy mint tisztviselőnek, nekem volna leginkább okom kitörő örömmel üdvözölni azt a törvényt vagy rendeletet, amely ennek az állapotnak véget vetne. Miután azonban a tisztviselő van a közönség kedvéért és nem fordítva, a hivatalnok egyéni jámbor óhaja egyáltalában nem jöhet figyelembe, amikor a jogkereső közönség érdekéről van szó. Az a kérdés tehát, mint vélekedik maga az érdekelt közönség? Amennyire az itteni viszonyokat tizenhat év után megismerni alkalmam volt, meg vagyok győződve, hogy a tervezett reform életbeléptetésére egyértelműen följajdulna Fiume lakossága. Ennek a népnek annyira a vérébe ment át, annyira — úgyszólván — természetévé vált a lakrész kizárólagos és korlátlan tulajdonának elve s ez az intézmény viszont oly kiválóan simúl a természetadta helyzet folytán kifejlődött itteni birtokviszonyokhoz, hogy ezen ősi szokás által szentesített joggyakorlatnak hirtelen, minden átmenet nélkül való megszüntetését nagyobb rázkódtatás nélkül el sem tudom képzelni. Ez a korlátozás olyan hatással lenne az itteni közönségre, mintha — teszem azt, — az 1871: LIII. t.-c. 55. §-ának hatá-