Társadalomtudomány, 1944 (24. évfolyam, 1-3. szám)

1944 / 1-3. szám - Külföldi magyarok. Társadalom-lélektani kísérlet

DOBÜSSy LÁSZLÓ Talán lenne még mód arra, hogy a teljesen beolvadtak külső tagjai maradjanak a magyar szellemi közösségnek. Elképzelhetetlen, hogy a lélek mélyén minden kapocs megszakadt légyen. A vér egyhamar nem tagadja meg magát. Hallottam egy idős francia úrról, ki arra kérte a párisi magyar főkonzult, kerestesse meg neki Magyarországon élő távoli rokonait s tegye tehetővé, hogy hozzájuk utazhassék. Elmondta, hogy ükapja jött el hajdan Magyarországból, nagyapja már Solferinonál harcolt, apja Sedannál 70-ben, ő pedig a világháborút verekedte végig. Elsőrendű kitüntetéseket szerzett, azonban már akkor is — a háborúban — az a gondolat aggasztotta, hogy esetleg a magyarok ellen vezényelhették volna, e helyzet — úgymond — tűrhetetlen lett volna számára. Nem akar meghalni addig, míg nem nézi meg ősei hónát. A felesége francia, szép összhangban élnek együtt, néha azonban mintha nem értenék egymást, ép e származási különbség miatt. Az eredetnek ilyen, szinte valószínűtlenül mély és nemzedékek hosszú során érvényesülő hatását egy másik történet is bizonyítja, melyet szintén a párisi magyar főkonzul mondott el e sorok írójának. A századforduló éveiben Pozsonyban járt látogatóban egy párisi lány : szülei az akkor legelőkelőbb francia cukrászda tulajdonosai voltak, ősei Mária Lujzával jöttek el hazulról. S mégis : valami húzta őt a dunaparti városhoz, a rokonsághoz ; otthoniasan érezte ott magát, «a mi gondolkodásunk szerint beszélgetett velünk». Más volt, mint a korabeli francia fiatalok, volt benne valami pozsonyias, őseinek lelki hagyatéka. Az ősök elől nem lehet menekülni, (on n'échappe pas á son pere — írja Du Gard) ; továbbélnek, folytatódnak bennünk. Hiába váltunk álarcot, hiába cserélünk nyelvet, a lélek rejtett Monsieur és Madame Marcel Naphegyi és Jacques Naphegyi hadnagy gyászolnak. Még jellemzőbb történetről tudósít a párisi magyar polgári iskolai tanfolyam egyik növendéke. Azt írja dolgozatában : «Jannie kedves kislány. A családi neve Darcache, és mindjárt mikor megismertem, gondoltam, érdekes, hogy ez a név oly nagyon hasonlít Farkas-ra. Elmondtam Jannie-nak a gondolatomat, aki azt felelte : Egyik dédnagyapám magyar lótenyésztő volt. Ide jött Franciaországba, beiratkozott és rosszul írták be a nevét. És ettől fogva Darcache lett. De a család elfranciásult és ma már csak egész halvány emlék van ebből a tettből