Társadalomtudomány, 1940 (20. évfolyam, 1-5. szám)

1940 / 2. szám - A VENDÉGLÁTÁS MŰVÉSZETE

218 FIGYELŐ látó kedvességének ^őszinteségét érzi az, aki egy idegen körben megjelenik. A társaságbeli rutint hagyjuk a következő napra, amikor mi megyünk másokhoz. Vigyázni kell arra, hogy ne egyfajta embereket gyűjtsünk egybe. A politikai, a művészi, az irodalmi szalon egy-kettőre unalmassá válik. S ha híres művész vagy író van a vendégek között, soha se kívánja tőle a házigazda, hogy az produkálja magát. S ha vannak ismerőseink, akiknek érdeméről, kiválóságáról meg vagyunk győződve, — akkor is, ha nincs közismert nevük, bátran hívjuk meg őket. Egy-két új vendégnek mindig kell a meghívottak között lenni. Maradjon mindenki hű önmagához. «Minden ember szívében van egy királyi fogadóterem, amelyet gondosan zárva tart s itt vannak elrejtve a fiatalkori álmai, a soha meg nem vallott titkos vonzalmak, a bolond vágyak s az elfojtott zokogások.))1 Nos hát, legyen a vendéglátónak bátorsága kinyitni, ha csak félig is, ennek a zárt teremnek az ajtaját s megjósolhatóan nagy sikere lesz. Óvakodni kell attól, hogy az ember a magánosságot szeretve, kerülni kezdje a szalonokat. Ez mindig a gyengeség jele. Ha valaki fél résztvenni a társaséletben, ez annak a jele, hogy nem biztos abban, hogy mértéket tud tartani és ízlése, tapintata van. Ha valaki attól tart, hogy a könnyed szellem nehéz lesz számára, ez annak a jele, hogy a sima társalgás könnyen elbuktatja s nevetségessé teszi nehézkes lényét. S ezenkívül különösen művész-ember számára nagyon jó szerénységi iskola a társaságban való megjelenés. Mennyi jótékony hatású pofont kapunk egy-egy alkalommal. Más művészekkel cserélnek össze bennünket, műveinkre rosszul emlékeznek, címeket hibásan idéznek, s mindezt udvarias hazugságok keretében tálalják elénk. Örökös «emlékezz arra, hogy porból lettél» egy-egy ilyen délután. Ilyenkor tanuljuk meg, hogy nemcsak mi vagyunk a világon, hanem mások is élnek, lélegzenek, gondolkoznak és számítanak az életben. Miért fosztaná meg az ember magát ettől a soha meg nem szűnő játéktól, miért fordítaná el figyelő tekintetünket ezekről az arcokról, az ott szereplő emberekről, akik végigjátszák életük szerepét anélkül, hogy annak értelmét valaha is felismerték volna — fejezi be észrevételeit, a társas életet megbecsülő francia író. —i —y. 1 (Flaubert.)