Társadalomtudomány, 1935 (15. évfolyam, 1-4. szám)

1935 / 1. szám - Szabadjog és szociológia

SZABADJOG ÉS SZOCIOLÓGIA 7 tulást segítette elő, hanem csak a káoszt nagyobbította. Őt nemcsak hogy minden pozitív jogásztól szükségképen elválasztotta természetjogias szemlélete, hanem egyáltalán minden jogásztól elválasztotta a jog normatív szellemével meg nem férő kauzális-történeti szemlélete. Savigny-val a jogtudományba a hisztorizmus tört be : a gondolkodásnak az az egyoldalúsága, amely egy tudomány tárgyát kizárólag történeti kezelés tárgyává teszi. Mi választja el tehát a jog normatív szellemét megértő jogászt Savigny-től, a történésztől? Míg a jogász számára a jog érvényes normák összesége, amelyeket rendszeres összefüggésükből, céljaikból kell szemlélni, addig a történészre a jog egy tény, amelyet mint minden más tényt okaiból (pl. a törvényhozó szándékából), tehát a múltból, történeti-kauzálisán kell vizsgálni. A jogász számára a jog egy cselekvési feladat, a jogdogmatika egy praktikus tudomány, amelynek célja végsőleg az, hogy a valóság eseteire alkalmazzák. A történész számára pedig a jog tisztán csak a megismerés tárgya : a jogtudomány egy tisztán elméleti tudomány.1 Ilyen gondolatmenet következményeképen lett a jogász egy puszta felismerő, kauzális összefüggéseket kereső, minden értékelést elutasító, minden teremtő erőt nélkülöző eszközzé (ez az ú. n. Werkzeugdogma). S miért természetjogi a történeti iskola, mikor a valóságos, a létező jogot, a tényt vizsgálta? Természetjogi lett, mert a kauzális vizsgálat azzá tette. A történeti okokon való visszakövetkeztet és eredménye az lett, hogy Savigny-ék nem a történetüeg kifejlődött római jog, hanem a jusztiniánuszi római jog alkalmazását hirdették. Ez a római jog pedig az újonnan kialakult joggal szemben egy természetjog lehetett csupán. A történeti iskola purizmusa egy rég letűnt világ jogának alkalmazását hirdette : egy iskola sem taposta úgy lábbal a történeti jogot, mint éppen a történeti iskola. Itt vannak a gyökerei annak a Bergbohm által a jogelméletre végzetesnek jelzett folyamatnak, amelyben a teória és a praxis két külön világgá válik el egymástól: a jog elkülönül az élettől, s tovább él papíroséletet. Mert a fejlődés további vonala oda vezetett, hogy a történeti iskola lassan elvesztette történetikauzális színezetét, és a justiniánuszi kódexekből, az élet zajlásától távol élő szobatudósok agyából, innen-onnan egy fogalmi világ keletkezett. Es jogtudós csak az volt, aki e fogalmi világ papíros figuráit helyesen tudta tologatni, azokat helyesen kombinálta, variálta és permutálta, aki a logika eszközeivel a papíros figurákat minél több és furcsább alakba tudta gyúrni. Ez volt a Begriffsjurisprudenz, a fogalmi jogtudomány. S mindez azért, mert ezt úgy kívánta az akkori német idealizmus szelleme : legyen a jogtudomány is, mint minden más tudomány autonóm, a maga fogalmainak logikai birodalmában éljen, függetlenül az életnek minden kauzális-teleológikus vonatkozásától. De míg az autonóm szemlélet elve nagyon gyümölcsöző volt más tudományok terén, a jog világában, ahol minden arra irá1 Ezt tartja a hagyományos módszer eredendő bűnének Gnaeus Flavius, Der Kampf um die Rechtswiss. 19—22. o.