Társadalomtudomány, 1933 (13. évfolyam, 1-4. szám)

1933 / 1-2. szám - A PATRIMONIÁLIS KIRÁLYSÁG

48 MÁLYUSZ ELEMÉR az alsóbb népelemből folyton szaporodó kisbirtokos köznemesség számottevő politikai tényezővé lettek. A patrimoniális királyság helyét a rendi állam foglalta el. IV. Béla — kinek szemei előtt, mint a királyi hatalom eszménye, hatalmas egyéniségű nagyapjának, III. Bélának patrimoniális királysága lebegett — ezt a változást nem értette meg s a régi módszerekkel kísérletezett. Törekvéseit ezért nem koronázta siker.» Ekkor lépett trónra Károly Róbert, aki tisztán látta a helyzetet. «A patrimoniális királyság kora végleg lejárt ; a régi államszervezet teljes csődbe került. A régi rendszer feltámasztására irányuló törekvések biztos kudarccal fenyegettek. Gyökeres reformokra, a megváltozott gazdasági és társadalmi viszonyokhoz mért, a rendiség szellemének megfelelő, új nyomokon járó, következetes, céltudatos és erélyes szervező munkára volt szükség.))1 A rendiség és a XIII. sz.-i magyar történelem azonosságának tudata — ismételjük — oly mélyen él a köztudatban, hogy mikor Hóman a patrimoniális szót legutóbb a hűbérivel cserélte fel, akkor is a hűbéri korszakot a XIII. sz.-dal, a rendiség kezdetével befejezettnek látja. Valóban, hűbériség és rendiség oly ellentétek, amelyek nem élhetnek sokáig egymás mellett, hanem az utóbbi — mint a külföldi analóg esetek mutatják — hosszabb-rövidebb időn belül megszünteti a társadalom hűbéri struktúráját s így, ha a XIII. sz. rendi jellegű, logikus a következtetés is, hogy a hűbériség véget ért vele. Aki pedig meg volt győződve arról, hogy a XIII. sz. a rendiség kora Magyarországon, abban Weber munkájának olvasása sem ébreszthetett kételyt, mert ennél is a tradicionális uralomnak a patrimonializmus után következő faja a rendiség. A közjogi gondolkodásból fakadó meggyőződés így determinálta a középkori magyar viszonyokról alkotott képet és arra kényszerített, hogy még a társadalmi fejlődést is a történeti tényekkel ellenkezően képzeljük el vagy tételezzük fel. Az ugyanis már magában véve is kissé valószínűtlennek látszik, hogy a rendiség nálunk ugyanakkor fejlődhetett ki, amikor a nyugati államokban, holott a magyarság évszázadokkal később lépett csak közéjük. Ezt a régibb felfogásból eredő meggyőződést csak úgy tudtuk elhinni, hogy feltételeztünk bizonyos «fejlett közjogi érzéket», az őshazából származó lelki vonásokat, amelyek a magyarságot képessé tették, hogy évszázadok természetes mulasztását hirtelen pótolja. Ily feltevések azonban a mai történettudomány szemében megengedhetetlenek. Ma már pl. Németországban népszerű művek is azt magyarázzák olvasóiknak, hogy ugyanazok a germán erények, amelyek Tacitus korában érvényesültek s amelyekre a XIX. sz. oly büszkén tekintett vissza, vagy ugyanazok a hibák is, félévezred múlva a Keleti-tenger partján feltűnő szláv népeknél szintén előfordulnak, esetleg a források világánál, még fokozottabb mértékben.2 De 1 A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában. Bp. 1921. 24. skk. 1. 2 Bühler, J. : Die Kultur des Mittelalters. Leipzig. 1931. 19.