Társadalomtudomány, 1933 (13. évfolyam, 1-4. szám)

1933 / 1-2. szám - A PATRIMONIÁLIS KIRÁLYSÁG

A PATRIMONIÁLIS KIRÁLYSÁG 47 Bár így a kifejlődésre váró hűbériségnek egyetlen vonása felismerhető nálunk a XI—XII. sz.-ban, ez az egy mozzanat, bármily jelentős legyen is, nem engedi még meg, hogy a kort a hűbériségről nevezzük el. A hűbériség ugyanis ekkor még nem általános, lényeges vonatkozásai hiányzanak s ugyanakkor vannak olyan vonások a magyar történelem e két századában, amelyek a hűbériség fogalmával nem magyarázhatók meg. A XI—XII. sz.-ra így más találóbb és helytállóbb elnevezést kell keresnünk. Eddigi fejtegetéseink csak negatívumot eredményeztek ; azt, hogy a XI—XII. sz. nem patrimoniális uralom és nem hűbériség. Még egy negatívumról kell szólnunk, bár ennek bővebb kifejtése nem lehet célunk: a. XIII. sz. nem a rendiség kora. De, ha röviden is, meg kell erről emlékeznünk, mivel éppen e feltevésnek logikai következményéül kapták az előző századok a patrimoniális, illetőleg hűbéri elnevezést s ugyanebből származott az a félreértés, hogy a német szóhasználattól eltérőleg egyetlen korszakra redukálódott a patrimoniális elnevezés. Tulajdonképpen nem is feltevés volt az, hogy az aranybulla a rendiség terméke, a rendi élet kezdete, hanem sziklaszilárd bizonyosság, amelyet a laikus közfelfogás és a tudományos élet egyaránt vallott. Bizonyára magában is érdekes probléma, hogy mint alakult ki ez a közfelfogás. Megvolt mindenki tudatában s ha az előző és következő korokra vonatkozólag talán ingadozott is a felfogás, ezt az egyet kétségtelenül igaznak éreztük, mert abban a szellemben nőttünk fel, amely Verbőczy tanait már a XIII. sz.-ban érvényesülni látta és az aranybullát meg a magna chartát azonos tényezők eredményének tekintette. E felfogás uralkodott azon történetírók munkáiban is, mint pl. Tagányi, Pauler, akik egyébként forrásaik előadásához híven szólaltatták meg az adatokat. Mivel pedig patrimonializmus valóban csak ott lehet, ahol az uralkodó hatalmát ellentétes erők nem korlátozzák, a XIII. sz.-i mozgalmak pedig ilyen túlsúlyra jutó tényezőknek látszottak, magától értetődő volt, hogy az előttük lévő kor patrimoniális uralomnak neveztessék. Igaz, a későbbi, XIV—XV. sz.-i adatok éppen nem tanúskodtak egyhangúlag arról, hogy a rendi felfogás uralkodott Magyar országon, ezt az ellenmondást azonban eloszlattuk annak a hangsúlyozásával, hogy az Anjouk abszolutisztikusán uralkodtak s legfeljebb megengedtük, hogy bár nem hívtak össze országgyűlést, azért mégis az ország javára szolgált uralmuk.1 Azt a felfogást, hogy a patrimoniális királyságot a rendiség váltotta fel a XIII. sz.-ban, tömör fogalmazásban Hóman egyik legjobb művében olvashatjuk : «A XIII. sz.-ban a rendiség lépésről-lépésre haladva diadalmasan szorította háttérbe a patrimoniális királyi hatalmat. A nemzeti vagyon túlnyomó részét kezében tartó egyházi és világi nagybirtokosság ... és a nemzetiségi közösségek bomladozásával területileg szervezkedő,. 1 Hóman i. m. II. 350,