Társadalomtudomány, 1932 (12. évfolyam, 1-4. szám)

1932 / 1. szám - SZOCIOLÓGIAI MEGJEGYZÉSEK A MAGYAR BANKKÉRDÉSHEZ

34 MÓRICZ MIKLÓS csak kis részét fordították beruházásra, nagyobbik hányada a birtokoselemnek azt a vágyát elégítette ki, hogy egy ideig még a magas terményárak illúziójában ringatózhassék. Az illúzió általában nagyon fontos volt a rossz korona eltűnte után, a pengő megjelenésének első éveiben. A rohamos eladósodás ezekben az években nem a gazdasági aktivitás jegyében következett be, hanem a hirtelen támadt hiány áthidalására szolgált, amelyet az adósok átmenetinek képzeltek. Azt hitték, nemsokára újra visszatér majd az áru árdiktatúrájának korszaka s nem volt kedvük berendezkedni a fáradságos előrehaladásnak arra a rendszerére, amely megfelel az emberi alaptermészetnek, megfelel a kultúrértékek termelési tempójának és ennélfogva maga a normális állapot. Ez a végzetes tévedés vitte bele az adósokat újra abba a helyzetbe, amelyből a rossz korona kimentette őket. De nem is lettek volna adósok, ha pontosan tudtak volna disztingválni látszat között és valóság között, s ha többre becsülték volna a munkával elérhető szerény eredményt a hitelképesség megfeszítésével szerzett könnyű pénzszerzésnél. Sajnos, ebből a szempontból nem igen szokták vizsgálni a magyar hitelélet problémáit, pedig az adósságcsináláshoz legelsősorban az adósságcsinálás szándéka kell. Azt pedig meg kell állapítanunk, még pedig bármily különösen hangzik is, a bankok javára, hogy soha magasabb kamatok, soha rosszabb hitelfeltételek nem figyelmeztették az adóst lépésének felelősségteljes voltára, mint éppen ebben a korszakban. Ha tehát ha az a 4-3 milliárdnyi tőke, amely ma az ország gazdasági életében a pénzintézetek befagyott hiteleiként szerepel, a gazdasági életet valójában inkább terheli, semmint előresegíti, ezért a pénzintézeteknek csak másodsorban lehet szemrehányásokat tenni. Az elsőrendű felelősség az adóst terheli; de nem vizsgálja senki azt a kérdést, hogy mennyiben lehet azt a felelőtlen adósságcsinálás következései alól mentesíteni. Viszont meg kell állapítanunk, hogy éppen olyan időkben, mint aminők az ország új eladósodásának évei voltak, veszedelmessé válik az a felelőtlen szabadság, amelyet a pénzintézetek működése megtestesít. Ilyenkor gyámságra, a vezetés szilárd erejére, iránymutatásra volna szükség ; ilyenkor merülnek fel a közös tervek körvonalai, ilyenkor követeli mindenki azt, hogy mások vigyázzanak rá. A pénzintézetektől a társadalom joggal várhatta volna, sőt követelhette volna ezt a gazdasági értelemben vett gyámszerepet. De ezek, miután a háború alatt a saját irányukat is elvesztették és résztvettek az infláció romboló munkájában, az újjáépítés munkájában nem mutatkoztak megfelelő társadalmi erőforrásnak. Mivel olyan absztrakt módon fogták fel hivatásukat, hogy egyáltalában nem érdekelte őket más, mint a biztosíték, végül elvesztették ezt a biztosítékot. Hiába