Társadalomtudomány, 1932 (12. évfolyam, 1-4. szám)

1932 / 2. szám - A természetes szaporodás Csehországban és a csehszlovákizmus

194 FIGYELŐ «külváros» ez, hanem az, ami «azon túl van,» 10—15 km-re távol, a civilizáció határán túl. Itt-ott egy villanegyed, s ez még város, ahol csinos, bár kicsiny házikók, aprócska kertek mutatják, hogy vannak, kik nem szeretik a várost, inkább a csendet és verőfényt szomjazzák. De ezek itt a sors kegyeltjei, kik valamely jóravaló parcellázó társaság kegye és saját szűkpénzű voltuk folytán ott építkezetek, vagy bérbe laknak olcsón, levegősen. Itt nem ez a szociális övezet érdekel bennünket. Nem is a «fekete övezet», mely szorosan Páris várfalaihoz simul, a falak lábánál, hol egy km szélesen sűrűn lakik a bűnökben gazdag lakosság. Ez még egy belső nyomor-őv, ahol «az emberek életkorát senki sem tudja megmondani,)) hiszen koragyermekségtől kezdve csak degenerált, csak vén arcokat lehet látni, vadvöröshajú leányokat, arcukon kihívó gúnnyal, csavargókat, kik «vak dühvel ragaszkodnak nyomorúságukhoz)); ha a civilizáció követelményei hozzájuk érnek, ((megbolygatott vadak módjára odábbköltöznek». Van még ennél is rosszabb övezet, a «szociális» nyomorövön túl? Nem ismeretlen a nyomorprobléma a mammutvárosokban. Charles Booth vagy húsz kötetben adta ki leírásait, tudományosan, methódikusan, igaz hogy színtelenül, London városországról, népéről és munkájáról. Észrevették magyar szociológusok is egy régebbi folyóiratban, hogy van nálunk is egy külön szegény övezet, pl. Debrecent körülvéve. Van ilyen a módosabb Kecskeméten is, ahol szinte kétféle a lakosság : a városi elem is tanyai életstandardhoz ragaszkodhat, de még városlakó, mondhatnók, megtűri a várost (még ha csak agrárvárosról van is szó) ; a másik néptípus már legalább 2—3 km-ről szeret oda bejárni. Nem kell itt orvos, piac, sőt bolt sem, vüágítás sem, templomra is alig szorul. «Van hol meghúzódni éjjelre, ez a fő» — a szempont az olcsó telek, olcsó lakás ; a közbiztonság ügyét maguk megoldják. Egy 3—8 millió lakosú város övezete új problémákat hoz. Valami furcsa labirintus ez, ahol 4—800.000 ember is meghúzódik, roppant hosszú sávban, köröskörül. Ide naponként (djesztő sebességű és erejű népvándorlás indul meg» — a közlekedés kérdését tűrhetően megoldja a mai kor. De ami azon túl van, azzal már nem is törődik. Valósággal nomád rajok szállják ezt meg, hol törvényesen, hol e nélkül. «A háztartások is a véletlen szeszélyei szerint alakulnak)), minden valaminő szívetelállítóan üres, «indián», falura emlékeztet. Mindez persze nem újság, de most, a háború után egyszerre új tényező nyomult előtérbe. Az a «még külsőbb) övezet, melyben immár százezres tömegek húzódnak meg, a ma még ((ismeretlen külváros», melynek misztikuma, sorsa, döntő szerepe merő kérdőjel. Szabad legyen ennek az wszociális övezet* nevét adnom. A modern, fényes kirakatú Párisból ideözönlött szegény, rongyszedőtípusúak vájjon Páris neveltjei? Sajnos, igen, ez itt az a párisi elem, mely a mai nagyvárosi civilizációból nem kapott mást, csak a civilizáció hidegségét, a civilizáció elválasztófalait; az, amely a modern társadalom egy vonását nagyítóüveggel mutatja a maga