Társadalomtudomány, 1929 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1929 / 1-2. szám - A NÉP FOGALMÁNAK MEGÁLLAPÍTÁSÁHOZ

139 szellemi életnek, szellemi aktusoknak értelmi egysége („die Sinneinheit reellen geistigen Lebens, geistiger Acte". 18 L). Az állam nem nyugvó egész, amely mintha egyes életmegnyilvánuíásokat bocsátana ki magából: törvényeket, diplomáciai aktusokat, közigazgatási cselekményeket, hanem csak ezekben az életnyilvánulásokban — amennyiben ezek egy szellemi összefüggés ténykedései — és azokban a még fontosabb megújulásokban és továbbképzésekben van jelen, melyeknek csupán ez az összefüggés a tárgya. Csak az állandó megújulásnak ebben a folyamatában, az újraátélés folytonos ismétlődésében létezik az állam, Renan híres mondása nyomán: egy mindennap ismétlődő plebescitumban él. Ez az állami élet ,,Kernvorgang"-ja, melyre Smend az integráció elnevezést alkalmazza. Empirikus megfigyelés nyomán az integráció különböző tiousaí tűnnek elénk: a személyi integráció (a politikai vezér, az állami funkcionárius), a funkcionális integráció (szociális szintézisfunkciói: parlamenti tanácskozás, választás stb.), a tárgyi integráció (államcélok, feladatok, terület). Az integráló tipusok egymással váltakoznak. Az eddigi alapvetésből meghatározott alkotmányelméleti következmények folynak. Nem technikai apparátus, nem nyugvó statikus rend az alkotmány, hanem az integráló processzus, melynek értelme az államélet totalitásának folytonosan újólag való megvalósítása, egyes oldalainak normákba foglalása. Célzata nem a részletekre, hanem az állami totalitásra irányulván, az alkotmány a többi jogmagyarázattól eltérőleg egyenesen elasztikusan, szabadon magyarázandó. Az állami szervek lényege állandóságukból, megalakulásukból és funkcionalizálásukból eredő integráló hatásuk. Az állami funkciók a funkcionális integráció tipusát képezik. Az államforma az állam életének különleges tipusa. Az államformák tana, az integráló szisztémák tana, melyben a szövetséges állam, mint különleges államtipus, az összállam és tagállam két ellentétes pólusával válik számunkra egységes integráló rendszerként érthetővé. Smend gondolatainak hasznosságát a pozitív joganyagon mutatja be. Könyvének befejező részében az álamjognak a közigazgatási jogtól való elválasztása, az állami funkciók, az alkotmányos orgánumok jogára, az alapjogok, a szövetséges állam jogára és az egyház-alkotmányra vonatkozó megjegyzéseit ismerteti. Smend sajátságos, a XIX. század közepe óta elszigetelten álló, az antik, az aristotelesi, scholastikus és mindennemű antik alapon álló gondolkodással merőben ellentétes, a német ideálizmussal rokon vonásokat mutató (gondoljunk az államfogalom Fichte-léle dinamizálására, a Schleiermacher-i „Polaritát und Oscillationsphilosophie"-ra, vagy Hegel-né\ az állam „organikus életének processzus"-ára) dinamikus-strukturális gondolkodása módszertani téren igyekszik elkerülni a módszertani szintétizmus és monizmus Scyllájában és Charybdisében rejlő veszélyeket. A szerző nem akar „Verfassung und Verfassungslehre"-jében befejezett államteóriát nyújtani. Bizonyos, csak futólag érintett s háttérbe